Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XVI.

bürokrata. Valahogy elhittem neki - talán mert Brüsszelről csak ilyesmit hall az ember - s szinte sohasem lát a kultúra érdekében valóban működő anyagi támasztékot. (Az is lehet persze, hogy a pénzek a többi bürokratához folynak, s azok elutazzák.)

Nagy tudomány a pénzekkel való zsonglőrködés. Egy svájci barátom mesélte, hogy mondjuk megszavaznak a magyaroknak bizonyos mennyiségű svájci kulturális segélyt. Ezután az ösztöndíjas szervezet megállapítja, hogy ennyi svájci író ennyi napra és alkalomra hazánkba utazik. Föltétel: Swissairrel repülnek, svájci érdekeltségű szállodában laknak, Svájcról beszélnek. Hopplá, segély. Máris mind visszafolyt svájci zsebekbe.

Vagy: Berlinben egy hihetetlenül ügyes és gyors kulturális vezető létrehoz egy intézményt komoly anyagi dotációval. Miért olyan színtelen a vezetője? Mert a létrehozót szolgálja ki maradéktalanul. Az intézmény meg is valósít bizonyos produkciókat (sugalltakat), ám immár egy létező ügyben lehet akár kettesben is a világ körül röpködni. Amelyik város a legtöbbet nyújtja a röpködőknek, az kap többet - ott a legjobb a masszőr a hotelben, ott jók a törzséttermek, s a többi.

Néha azt hiszem: a „struktúra” szüntelen elemzése és emlegetése arra jó, hogy minél világosabban lássák azok, akik manipulálják: mik azok a szférák, amikkel sohasem szabad érintkezniük. Mert ha véletlenül érintkeznek, lerántják a fönn ügyködőket.

Ezek után persze jókora meglepetés a rádióban hallani (csak munkába menet és jövet hall rádiót ez emberfia), hogy a rostocki lincselés aktív résztvevői sajnálkoznak: nem tudták, hogy a fólgyújtott lakótelepeken vietnamiak is laktak. Ok azt hitték, csak román cigányok fészkeltek be oda, azok „látszottak”, azok hívták ki gyűlöletüket. A vietnámiak csendesek, kedvesek, mindent elviselnek - s lám: a gyújtogató és lincselő városban már polgári indítvány is született, hogy a szabályokkal ellentétben ne utasítsák ki őket intézményesen.

Furcsa dolog e struktúrában a kultúra támogatása. A magas sznobizmus, az arisztokratikus érthetetlenség mindig számíthat segítségre. (A nép oda sem szagolhat.) Alul, az off-színházak, a helyi amatőrmozgalmak megint csak kapnak valami hulladékot. (Azt hiszem, a fölső réteg félelme a lenti szervezkedéstől mindig mobilizálható.) Ez jó ideológiának is tűnik.

Ami aztán semmit, de semmit nem kap, az a kultúrát valóban hordozó szféra, ami a középső polgárságot táplálná: irodalom, színház, jó televízió, jó film. Mindezt a piacgazdaságba sorolják be és magára hagyják. Ha nem képes hasznot hozni, ha versenyképtelen a gazdaság másféle profizmusával szemben, .jogában áll” alul maradni.

így marad magára az a réteg, amelyik még várná az orientációt, a helyzet segítő modellezését. Magára marad, kiszolgáltatódik a piacnak.

Óriási hisztéria szánt végig most, február vége táján Németországon, pontosabban a nyugati felén: a félelem a nyomortól. Jól olvasták kérem: a nyomortól. Ez persze nem nyomort jelent, csupán a csúcsjólét átmeneti csökkenését.

Most olvastam egy elemzést: miről nem mond le az átlagnémet. Nos, az évi egy-két-három repülős, tengeri napozós és síelős „nyaralásáról”, „teleléséről”. És még miről?: semmiről. S ha ez a „minden” veszélybe kerül, kitör

562