Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Bohár András: Az avantgárd költészet lehetőségei az elmúlt két évtizedben
össze mozaikjaiból a világot.17 Pontosan ennek a műfaji definiálhatatlanságnak a felszínre jutása, ami az alkotói lendület töretlenségét, egyediségét biztosítja. Cselényi - Bartók, Szentkuthy, Arany-Goethe — montázsaival, olyan költészeti pozíciót teremt meg, amelynek keretében a világ legtávolabbi pólusai is kapcsolatba hozhatók és mi magunk is kapcsolatba kerülhetünk ezekkel. A megértés individuális újradefiniálásával egy nyitott mű lehetőségét teremti meg, s tegyük hozzá, hogy mindezt egy zárt kulturális közegben. Mindkét alkotónak, de a hazai avantgárdnak és a közelében állóknak is, jelentős kapcsolódási, ill. viszonyítási pontot jelentett a Párizsi Magyar Műhely. Sokaknak itt nyílott csak lehetőségük experimentális munkáik publikálására. Ez volt az a tényleges alkotói műhely, amely az egyik legfőbb gerjesztője volt a hetvenes évektől a kísérleti irodalomnak.18 Az irodalomesztétikai irányok jelzése abból a szempontból is érdekes, hogy a szabad médiahasználat lehetőségei kiterjesztik a művészet határait, míg ennek hazai módozatai nemcsak az eszközök híján nem valósulhatott meg, de a meglévők használatához is nem kevés „konspirációs” technikára volt szükség. Ezért is jelenthetett felszabadító újdonságot egy-egy eszköz irodalmi felhasználásának bemutatása. A plurális értékhorizont megteremtése valóban elemi érdeke lenne — és ma is az — az avantgárdnak, mert csak ilyen közegben „futhatja ki” egészségesen lehetőségeit. Csak ebben a térben valósulhat meg egy olyan nyitott műtípus, amely a befogadói értelmezések sokféleségét nemcsak, hogy megengedi, de szinte kihívja.19 A műhelyteremtés és a következetes esztétikai igények megteremtésén túl érdemes szólnunk néhány konkrét mű értelmezéséről is. Mindhárom szerkesztő - Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár - egy-egy gyűjteményes kötettel jelentkezett a nyolcvanas években, amelyek vizuális munkáikat fogták egybe. Bár különböző indíttatású a költészetük, de azonossági pozíciójuk mégis alapvető.20 És ami a mi szempontunkból fontos, hogy a „több mint irodalom” létrejöhetett, egzisztálhatott, és kiépíthette a maga csatornáit. Nem volt szüksége a második nyilvánosságra (legfeljebb csak azokban az időkben, amikor mintegy szamizdatként terjedt Magyarországon). Azt mindenképp megfogalmazhatjuk az összehasonlítások kapcsán, hogy ott jöttek létre hosszú távon következetes avantgárd életművek, ahol mindezekre fogadókészek voltak vagy legalábbis nem akadályozták létrejöttét (lásd Cselényi L.). De ez csak a probléma társadalmi-strukturális pólusát adja meg. A másik az már az esztétikai hagyomány kérdése. Csak ott lehetett elszakadni a tradicionális esztétika elváráshorizontjától, ahol nem merev, kívülről, ideológiailag megtámogatott kultúra létezett. Az avantgárd tehát ott futhatja ki magát, találhatja meg valós helyét, ahol az esztétikai értékpluralizmus esélyei adottak. Ennek hiánya okozhatott olyan paradox helyzetet, mint azt láttuk hazai példáink kapcsán is, hogy a következetes életmű underground pozícióba kényszerült, míg az avantgárd részleges nyilvánosságot csak a radikális-eklektikus státuszban kapott. Születhetnek így is kimagasló produkciók, de azért a választás rossz „vagy-vagy”-a - a mindenképpen nyilvánvaló. Az avantgárd költészeti törekvések problematizációjának tehát lehetne az előző gondolatsor is végkicsengése, a feloldás viszont csak már egy más struktúra keretében történhet meg. EPILÓGUS Az elit ideológiai univerzumának bomlásához, gyengüléséhez mindenképp hozzájárultak az elmúlt húsz év avantgárd költészeti törekvései. Az ideológiai gyengítés természetesen elsősorban indirekt esztétikai eszközök segítségével történt, épp ezért volt kevésbé látványos. Ebből adódóan volt szinte kezelhetetlen a kultúrpolitika számára. Az esztétikum kisugárzása az alternatív életmód, gondolkodásmód kialakulása felé 550
