Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Bohár András: Az avantgárd költészet lehetőségei az elmúlt két évtizedben

gárd irányába mutató tendenciát is, ami az újfajta vizuális költemény többszintű értelmezhetőségét adja.

Hasonló attitűd fogalmazható meg Géczi Jánossal kapcsolatban is. Az ő lírája többszólamúságának hangterjedelme a Nagy László-i értelemben vett népiességtől Szilágyi Domokos költői építkezésén át egészen a posztavantgárd újragondolásáig terjed. Munkásságának hozadékát a műegész létrehozásában jelölhetjük meg. Ennek, a hazai porondon egyedülálló dokumentuma az Elemek című kötet. A három könyvből álló munka a hagyományos versektől a szövegmontázson, kép- és xeroxverseken át a lírai és tudományos reflexióig ível. És éppen ez az utóbbi mozzanat, amit érdemes kiemelnünk. A képversről szóló tanulmány — ez is a kötetben - sok mindent elárul beállítódásáról, arról a reflexiv többirányba kitekintő kísérletező magatartásáról, amely sok ponton érvényesen mutatta föl a modernizmus kritikáját, és továbbépítésének lehetőségeit.14 Hogy ilyen elméleti és lírai érzékenység birtokában mégsem tudta az egyszer már felmutatott műegészt megismételni, ill. költői munkásságának középpontjába állítani, annak talán csak egyik oka lehet a kritikai visszhangtalanság, a másik talán abban a struktúrában is rejlik, amelytől például hiába várja szerzőnk már évek óta, hogy kiadja xeroxkötetét.

Petőcz András is megkísértette az avantgárdot, és jelentős gyűjteményes opuszával a Non-figuratív-va1 körülhatárolta ilyen irányú munkásságát. De a Non-figuratív határpontja után - bár ő ment a legmesszebbre - visszafordul Petőcz is, azt a döntő lépést, amely a teljes kísérletezés felé vinné, azt már nem teszi meg. Láthatatlan jelenlét című kötetét, amely már teljes egészében a radikális-eklektika jegyében fogant, már így jellemzi: „Már említettem, hogy nincs ellentmondás. A vizuális vers önálló műfaj, a műfajok közötti kirándulás természetes. Ha megnézed korábbi könyveimet, láthatod, hogy mindig is szívesen fordultam klasszikus versformák felé; csupán azok hihették, hogy az én utam a „tisztán” vizuális vagy experimentális líra lesz, akik úgy gondolják: nincs létjogosultsága a különböző formációknak a költészeten belül. Én a sokszínűséget szeretem, és nem tudok kizárólagosságokban gondolkodni. Elsőrendűen a minőség a fontos, és nem az, hogy milyen formákban alkot az író.”15

Ha Zalán kapcsán a vizuális experimentumok finom megformáltságát emeltük ki, és Géczi esetében a műegészre való törekvést, akkor Petőcznél az avantgárd experimen- talizmusának folyamatára kell helyeznünk a hangsúlyt, valamint arra, hogy elmélyült kísérletező kutatás után következett be a visszafordulás a hagyományosabb lírai alakulatok felé.

Fontos még felidéznünk a korszak néhány mértékadó antológiáját, alkotóját, hogy mérlegre tehessük az egyes magatartástípusok, esztétikai irányok pozitívumait és negatívumait. A 70-es, 80-as évek ezoterikus, nyelvi kísérletező vonulatát képviselte a két Lélegzet antológia, az avantgárddal szimpatizáló „Kováts” Jelenlét-revü. Érdemes még említeni Endrődi Szabó Ernő Lelet című munkáját, Székely Ákos Verbafrodita nász című kötetét és Molnár Miklós Processzusait, valamint azokat a tanulmányköteteket, amelyek jelentősen hozzájárultak a progresszió és a plurális esztétikai horizont formálásához: Hekerle László, Bacsó Béla, Radnóti Sándor, Fabó Kinga. Tegyük hozzá, hogy sokféle úton-módon valósították meg célkitűzéseiket a jelzett alkotók, de egyben mindegyikük megegyezett, ha másféleképpen is értelmezték, és ez az esztétikum autonómiájának alapkérdése.

Összegezésképpen elmondhatjuk, a radikális-eklektikus irányzat pozíciója kétféleképpen értékelhető. Egyfelől azt jelzik, hogy egy plurális értékhorizont kialakítása mindenképp szükséges, az irányzatok sokféleségének helyet kell kapniuk. Másfelől azt bizonyítják a jelzett költői opuszok — most az esztétikai elméleti különbözőségekre nem térek ki —, hogy a fennálló struktúrához való közeledés, még ha részeredmények megmutatását, és igen fontos nóvumok napvilágra jutását meg is engedte, de ezt sokszor csak az alkotói ív megtörésének árán. „Belefáradtak” sokan azokba a kísérletekbe, hogy kísérletezéseik nyilvánosságot kapjanak. Ez természetesen nem etikai értékítélet,

548