Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Bohár András: Az avantgárd költészet lehetőségei az elmúlt két évtizedben

kiadók stb. - általános elvek alapján, vagy sokszor szóbeli egyeztetések, utasítások alapján jutottak dűlőre egy-egy alkotó vagy mű kapcsán.

Jól mutatja ezt a prekoncepciókon alapuló pozíciót az a kétféle megnyilvánulás, amely az irodalom ideologikusságával kapcsolatban tapasztalható volt. A hetvenes évek irodalmáról című tanulmánykötetben lényegében még egy ideologikus-filozófiai beszédmód keretében indokolják pozíciójukat egy vita kapcsán a felek.2

Néhány évvel később, mikor már a szocilogizáló gondolkodásmód filozófiai-ideológiai tisztázatlanságaival egyetemben majdminden társadalmi diszkurzusszférába le- szivárgott, a probléma következő vetületeit regisztrálhatjuk. Jó példa erre a Fasírt avagy viták a „fiatal irodalomról” című első JAK-füzet. Ebben Zalán Tibor Jirctalan nemzedék” című tanulmánya adja meg az alaphangot művészetszociológiái ihletettségű problémafeltárásával. „A’legfiatalabb nemzedék’, mivel (a) az irodalmi köztudatba nem vagy csak alig beépült, (b) nem tömörül csoportokba, iskolákba, (c) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré, (d) nem jelentkezik önmaga által létre segített minőségi antológiákkal, egyelőre elhelyezetlen, elhelyezhetetlen a mai magyar irodalom értékhierarchiájában.” Lényegében az uralkodó elit gondolkodásmódjának „csapdájába” kerül az érvelés - így van ez akkor is, ha ez a csapdaállítás nem teljesen tudatos —, mert nem tárja fel azokat az összefüggéseket, amelyek már a rendszer alapjait érinthetnék, s így egy jelenségszintű kritika nem éri el a kívánt hatást, az alternatív irodalom rehabilitációját. Érdekes, és majdhogynem egyedüli példa, hogy a kötetben Szilágyi Ákos „A ’A fiatal irodalom’ mint megtévesztés és hamis tudat” című tanulmányában a szociológiai jellegű tényfeltárás mellett olyan ideológiakritikai összefüggéseket fogalmaz meg, amely a dolgok mögöttes előfeltevéseire kérdez rá. Ez elöl ugyan nemigen lehet kitérni, bár ez a fennálló gyakorlaton nem sokat változtat. „Az új írókat meg kellett fosztani arcuktól, az új irodalmat közérzetként, tömegjelenségként, mennyiségként, pszichózisként, természeti csapásként, szociológiai mutatóként kellett elszemélyteleníteni és egységesíteni ahhoz, hogy föl ne borítsák a szépen megtervezett egyensúlyt, s ne vigyék újból a politikai züllés útjára az irodalmat. (...) Példa nélkül áll, hogy a művészi tömegtermelés korában az egyedi művet (minőségétől függetlenül) nem az alkotó egyén, hanem egy szociológiailag meghatározott, ideologikusán interpretált tömeg alá sorolják be. (...) Mert csak autonóm egyénekkel és társadalmi együttesekkel, csak artikulált emberi tömeggel lehet tárgyalni, megértésre jutni. A tömeg nem tárgyalóképes.”4

„Sötét volt mint a fasírtban” olvashatjuk egy Hajnóczy-novellában; És mint azt Szilágyi Ákos kifejti, a hivatalos irodalmi élet az a húsdaráló, ami minden beletöltött anyagot fasírttá, egyenlő nagyságú darabokká darál. Érdemes Szerdahelyi István tipikus kultúrpolitikai reflexét is felidéznünk. „Fantom ez az irodalmi húsdaráló - méghozzá nagyon veszélyes fantom. Nem féligazságokat nagyít fel ugyanis, hanem — igen finoman fogalmazva - az igazság ellentétét növeli pánikkeltésre kiválóan alkalmas rémképpé. (...) Félreértés ne essék, nem az egy akol, egy pásztor — és egy ízlés! — birodalmát áhítom. Az irodalmat azonban nem csak az sorvaszthatja, ha központosított monarchiák módján vezérlik, hanem az is, feudális anarchia ’szabadsága’ érvényesül benne: ha a kiadók, szerkesztőségek s más hivatalok kiskirályai tisztségeiket kegyúrként viselik, a vazallusokat tárt kapu, az idegeneket keresztbe tett alabárd fogadja, s a nézetcserék szomszédvárak toliharcaivá fajulnak.”5 Ez az ideologikus reflex abból a szempontból is szimpatikus, hogy jelzi a hatalom pánikreakcióját, s hogy egyáltalán nincs szó arról, hogy lemondjon arról a tervéről, amelynek segítségével kézben tarthatja az irodalmat, ill. megőrizheti kivívott pozícióját. A Mozgó Világ későbbi betiltása is ezt mutatja, de az intézményesedés lehetőségeinek visszafogása, az egyes kiadványok, könyvek elfektetése, a zárt monopóliumszerű kiadói politika is jelzi a deklarált pozíció megtartására irányuló erőfeszítéseket.

Mindezek következményeit két nagy csoportba oszthatjuk. Egyszer az underground kultúra, a második nyilvánosság megjelenését, másodszor pedig a fél-legális

543