Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

- tyúk. „Váratlanul, széles mozdulatokkal, zajosan, félrefordult sapkában, füle mögött az avult-fehér papírba csavart Nacionálékkal bekacsázott a szobába a vezércikkíró Zima János, a Zimuka. Érdesen szuszogva Jani fölé hajolt, éber tekintetével a „művet” gyorsan átfutotta és megállapította: Nem jön ki belőle a pártszervek szerepe. Jani elpirult, mert neki, a politikailag képzetlen, balga fémiparistának ez egyáltalán nem jutott eszébe. írja újra, bökött apró betűs soraira Zimuka, majd a Romániai Magyar Szó az évi, be- kötetlen gyűjteményét zizegtette, Zidáru Máriának, a pálfalvi kollektívgazdaság cselédlányból lett „zseniális” elnöknőjének legutóbbi „tetteire” volt kíváncsi. Jani szófogadóan tiszta papírlap elrontásába kezdett, de hamarosan meg kellett állnia, mert a pártszervekről az emberi és állati nemiszervek ugrottak be neki. Ez a könnyű szívvel gyalázatosnak ítélhető képzelőképesség a házuk tetején, a kupazsindelyeken petélő pókok kitartó igyekvésétől az udvarukon kancára ágask9dó csődör boldog-bősz „ténykedéséig” minden „utálatosságot” eléje vetített. És e két, találomra megjelölt pont között ott voltak a mindenféle, szétválásra látszólag immár képtelen bogarak, az égő petróleumlámpa körül egymás hátán kerengő legyek, az érintkezéskor szélsebes mozgású, visítozó nyulak, a hátborzongatóan nyávogó macskák, az aktus után jó ideig rabságra ítéltetett kutyák, a „furdancsukat” kába röfógéssel kocába eresztő kanok, a híg trágyában megroggyanva „siránkozó” kocák, a patáikkal életveszélyesen csapkodó-rugdosó szarvasmarhák, a kakasok-tyú- kok, a gácsérok-kacsák, a gunárok-libák, a gyöngytyúkok, a sáskák, a szöcskék, a lepkék, a hörcsögök, a menyétek, a vakondok, a lóférgek, a svábbogarak... Álljon meg a menet!, kiálthatott volna magára Jani, ha másokhoz, habókosokhoz foghatóan, gyöngéje a magával beszélés. Eltérő „hadmozdulatként” a látó-, a halló- és a szaglószervek felé pályázott el; felidézte időnként kellemetlenkedő tyúkvakságát, füle folyását, fültőmirigy-gyulladását, meg- operálását, no meg azt a tényt, hogy neki, kopogja le, sosem volt polipja, nem kellett tűrnie, hogy a homlokán tükröt csillogtató orvos mindenféle szűrő- és vágóeszközzel az orrában „mászkáljon”. Mindezt átgondolva és letudva visszatérhetett a pártszervekhez, bár kéretlenül, sőt pimaszul a pártsejt elnevezés szivárgott be agytekervényeibe. A pártsejt szovjet tudományos filmhíradókból ellesett sebességgel suhogó, percegő osztódásnak indult. A folyamatot aztán Janinak úgy sikerült megállítania, hogy Zima János minapi, feltehetően spontán közlésére összpontosított: Pártsejtek nincsenek. Azokra csak az illegalitásban volt szükség. A törvénytelenség gyászos, ugyanakkor dicsőséges éveiben. Furcsállta, hogy egy ilyen személyiségre a feleség az utcán csak úgy ráförmedhet. Ne csoszogj itt nekem, szólította fel egy termetes asszonyság Zimukát a Nagytemplom előtt, a bérkocsisok állomásától alig harminc méternyire, útban a bútorüzlet felé. És Zimuka bűntudatosan összekapta magát; igyekezett nem csoszogni. Janit a „remetéskedésben”, pontosabban szólva: az „alkotásban” időnként Chila Gábor is megzavarta. József Attila halálának közeli évfordulójáról beszélt, közben kis cipőivel lármásan kopogtatta az elhanyagolt, csupasz parkettet. Jánoskám, emelte színpadiasán mindkét kezét a magasba, képzeld el, jön a vonat, és mint a vihar, átrobog rajta. Egy tehervonat... Ilyen nagy költőn! Kezei megjátszott tehetetlenséggel, aléltan lehanyatlottak, aztán hirtelen „eszmélve” magukhoz tértek, egy Számos-gyűjteménybe kapaszkodtak, megragadták, a megfelelő oldalon nagy biz515