Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

tonsággal kitárták és Jani elé, a pártszervek szerepétől, ismeretlen sztahanovistáktól; anyagmozgatóktól, vasalóktól, varrodai dolgozóktól, divattervezőktől nemkívánatos módon megduzzadt „ipari hír”-re penderítették. Olvasd el!, bökött Gabi tintafoltos, szikár jobb mutatóujjával a József Attilát elsirató cikkre. Már olvastam, jelezte feleslegesen Jani. Azért feleslegesen, mert Gabi ekkor már, akárha „világot jelentő deszkákat” recsegtetne, nyikorogtatna, kidüllesztett mellel, nyomatékosan szavalta: Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat. / ... / Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít? / Miféle lélek és miféle fény / s ámulatra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait? / S mint megnyílt értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe... Nos, mit szólsz?, lazított Chila Gabi ünnepélyesen feszes tartásán. Nem jutok szóhoz, válaszolta Jani. Mohó képzeletét alig tudta a „lankás tájaktól” távol tartani. Tudva, hogy Gabi verseket ír, ócska vicchez folyamodott. Te három költőt egyesítsz magadban, mondta. A szíved Arany, a hajad Petőfi, az eszed Tompa. Gabi összegörnyedt; a hasát fogta a nevetéstől. Szabóka ismeri ezt? Megyek... Már csapódott is utána a kétszárnyas, tejüveges ajtó. Szabóka, vagyis Szabó Géza mélységesen elgondolkodva a batizi Petőfi Sándor kollektívgazdaság állatállományának téli takarmányellátásáról írt „átfogó szakcikket”, nem volt ajánlatos háborgatni. Elmerültségében többször negyedig kihúzott asztalfiókja mellé hamuzott. „Szörnyű” gond nyomasztotta; a héten még a hófogók felállításáról is cikkeznie kell, mert a természet nem vár, hozza a drága jó havacskát, „a közös vetések meleg dunyháját”, amelyet, ha nincsenek helyükön az akadályok, szétberhel a komiszkodó szél. Bizony. Az egybeszántott földek meg ott maradnak kitakarva, pucéron. Elgondolni is rettenetes! Kiabálni kell, követelőzve-tiltakozva zajongani, mert hogy is írta a költők fejedelme, a lekörözhetetlen Ady Endre? És ez a Puszta megöl, / Hol hasztalan kiáltok. / Óh, ez a nagy sivatag, / Óh, ez a magyar Puszta, / Szárnyaimat már hányszor / Sározta, verte, húzta. Baljával az íróasztalra könyökölt, sapkás fejét oldalt billentette, borostás bal arcát tenyerébe helyezte és szálkás parasztbetűivel megtelt kéziratlapján túl a batizi mezők felett ide-oda szárnyaló Ady Endrét figyelte. Imponált neki a költő „méltóságteljes” szárnyalása, de folyton félt, hogy beleakad a batizi út két oldalán sorakozó gyertyánfákba. Nyugtalanul megmoccant, új ívet tett maga elé, a hamiskásan vigyorogva közeledő Chila Gabit ceruzás jobb kezével megtorpantotta. Hagyj, Gabikám!, szólt erélyesen. „A munka, az munka. A hülyülés, az hülyülés. Mindent a maga idejében.” A batizi Petőfi Sándor kollektívgazdaság vezetőségétől a téli takarmányellátás „maradéktalan” biztosítását követelve óhatatlanul belesajdult felesége korai halála, fia, a kis Attila árvasága és az ő rendezetlen, rendszertelen élete. Ijesztően hamar végzett állapotos feleségével a vérmérgezés. „Miért is piszkált magához a szerencsétlen?” Felpillantott, megforrósodott szemét nadrágzsebéből előhúzott, gyűrött, fehér zsebkendővel nyomogatta, mintha az írásban megerőltette volna. Egyúttal szét is nézett a szobában. Az ablaknál Erdős Margit a vőlegényének, a „színesfémöntő” Takácsnak telefonált. Mézesmázos szavai, mint kis garatba, édesdeden peregtek az átlátszó ujjaival kecsesen tartott, fekete kagylóba. A „Helyes, édesem. Jól van, édesem. Csodálatos, édesem. Majd megbeszéljük, édesem. Pá

516