Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
a kéziratpapírokat, a megkövetelt hír azonban az Istennek sem akart kigöm- bölyödni. Kínjában átköltözött a hátsó, fűtetlen szobába, mert azt hitte, zavarja a többiek meg-megújuló csatorálása. A hátsó szobában, hosszú, széles asztalokon a két világháború közötti Szamos napilap bekötött évfolyamai feketélltek felhalmozva. Amikor belefáradt a firkálásba és a ceruzarágásba, a Szamost nézegette. Libák a Korzón, olvasta egy lazán szedett cikk fölött. Humoros írás volt, el kellett olvasnia. A közelében hevert egy kitűnő minőségű papírból készült, fehér borítójú könyv is. Franciául írták, valami Rajk Lászlóról szólt. Jani silabizálgatta. Kötelessége teljesítéséről megfeledkezve kihámozta, hogy nevezett Rajkot egy törvényszéki bíró kérdezgeti, ő meg mindenre igennel válaszol. Ez rossz fát tehetett a tűzre, gondolta, vagy talán fütyült a templomban, esetleg bal lábbal kelt, de nem lehetetlen, hogy túlfeszítette a húrt... Akaratlanul kezdett hülyülni, mint Jancsi bátya, a keresztapja. Mérgesen ráncolta homlokát, szűz kéziratívet zizzentett maga elé, majd újrakezdte a „készruhákat előállító sztahanovisták” dicsőítését. 5. Összetűzések, botrányok Besszarábiában. Amoldovánok alaposan kimutatják foguk fehérét; rombolnak, öldökölnek, ha nem fajtabéliek ellentmondanak nekik. Ezerkilencszázkilencven november harmadikán reggel a Kossuth Rádió tíz gagauz áldozatról számolt be. A nap folyamán aztán húsznál is több lett az áldozatok száma. Ezek után az írónak igazán nem volt mit csodálkoznia azon, hogy november másodikáról harmadikára virradólag holmi alakok pórázon tartott farkaskutyákkal arra kényszerítették, tegye, amit ők akarnak. Már álmában megvilágosodott előtte: ezek nem lehetnek mások, csakis besszarábiaiak, az úgynevezett „önkéntesek”, akik a gagauz parasztoktól megkövetelik, hogy hitükkel ellentétben ismerjék el a keresztet és szeressék a román nemzeti zászlót. A szakadatlan erőszak, gondolja megbotránkozva az író. Gondolata a Dolgozó Nép szerkesztősége hátsó, dermesztőén hideg szobájába, a még mindig alaktalan „ipari hír” fölött, a feltornyozott Szamos-kö- tegek tövében görnyedő, kuporgó Janihoz kormányozza. Jani „megkönnyebbülés céljából olvasgat:” Libák a Korzón (...) Valamelyik faluról jöhettek; ahol nincs közlekedési rendészet, így aztán nem találtak benne semmi megróni valót, hogy felsétáltak a déli korzóra. Elöl tötyögött az anyalúd, nyomában öt, szemmelláthatóan serdülőkorban lévő nővéndéklibuska. (...) Az újságírónak alkalma adódott szóba ereszkedni az egyik „libuskával”, megkérte, mondja el, milyen impressziókat szerzett a városban. (...) A korzón igen érdekes tapasztalatokat szereztem, így a kisliba. Nagyon sok jóképű liba szaladgál le-fel a városi aszfalton. Van köztük olyan is, aki már jól ki van hízva, biztosan tömött liba. (...) Ami a legjobban feltűnt: a csőrük. Ha mi így kikennék a sárga csőrünket, nem akadna faluban gúnár, aki megkergetne bennünket. (...) Úgy gágognak, mint mi, amikor a gazdasszony a málészemet szólja elej- bünk. (...) A korzó sarkán is állott egy ... félig hízott jérce. Úgy hunyorgatott a szemével, mint mi is szoktunk, ha a napba nézünk. De ez nem a napba nézett, hanem a gúnárokra. Meg is mutattam anyukámnak, aki azt mondta, hogy buta falusi liba vagyok, mert az, aki így hunyorgat, nem lúd, hanem 514
