Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

Vakarcs János, mutatkozott be Janinak. Terézt már ismerte. Dossziékat rántott elő vörös zászlóanyaggal letakart íróasztala fiókjából és már diktálta is a termelési adatokat, élmunkásneveket. Ellenzés sapkás feje fölött az „egy- göbre” kötött nyakkendőt viselő Gheorghe Gheorghiu-Dej mutatott konok merevséggel a gyár betonkerítésén kívül, a Kisállomás, Zsadány, Gilvács, Kismajtény, Nagykároly felé futó, Diósgyőr megjelölésű sínpárakra, a fakón fehérlő temetőkertre, a Nagyállomás mögötti, mozdonyokból származó fáradt olajjal gazdagított „vizű” mocsarakra, a lármás beharangozás, hírverés közepette épülő Csipkegyárra. Kinyújtott karja alatt irdatlan román tömeg éltette torkaszakadtából a Román Munkáspárt Központi Bizottságát, élén Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárssal, a kommunista és munkásmozgalom harcosával, a doftanai börtön H cellájának egykori, megfélemlíthetetlen lakójával, a nagy Sztálin, a világ népei zseniális tanítómestere legjobb tanítványával. Jani kényszerű tétlenkedésében cirkalmasabbnál cirkalmasabb mondatokat gombolyított le a „létező” kommunista propaganda (az anyjával szólva: propa- banda) eget verő motollájáról, de az író megtorpanja, mert a Kossuth Rádió közli, miszerint Besszarábiában moldován „önkéntesek” a kisebbségben élő gagauzokra támadtak, de a szovjet hadsereg alakulatai megakadályozták őket az előre kitervelt vérengzésben. Az író kíváncsi, kik a gagauzok; előkapja az Új Magyar Lexikont, kitartóan lapozza. Teljesen hiába; e tekintetben a lexikon süket és néma, süketnéma. Állítólag bolgár, de az is lehet: török eredetű, mohamedán vallású népcsoport a gagauz. Pillanatnyilag a bessza- rábiai románoknak az a bajuk, hogy a gagauzok megszervezték és kikiáltották a maguk köztársaságát. Ez pedig a „szelíd, béketűrő, vendégszerető” románoknak sehogy sincs ínyükre, tehát támadnak. Az író eltöpreng magában: ha ezek az „önkéntesek” akkor hősök, miért nem vetik magukat az ukránok és oroszok létesítette Transnistria Köztársaságra? Nézte a Román Televízióban megszólaltatott moldovai „nemzeti költőt”, Grigore Vierut, és amíg ez a jámbor a szemét ájtatosan forgatva a „patria muma”-hoz (anyaországhoz) való csatlakozás szükségességét feszegette, le merte volna fogadni: Erdély kínosan elhúzódó megszálltsága meg sem fordul háromnegyedrészt kopasz kobakjában. Ezek után csoda-e, hogy az írót éjszakánként olyan nyomasztó tünyölődések gyötrik? Ezerkilencszázkilencven november elsejéről másodikára virradólag hatalmas, felhőkarcoló formájú szállodában lakott, de ébredés után sem tisztázódott okokból, más helyre kívánkozott. Fogta rugalmas szivacs ágybetétjét, kettőbe hajtotta, hóna alá csapta és valami lustán nyílódó-záródó ajtókon át megindult új szobája, új fekhelye felé. Járda szélességű, süppedékeny műanyag szőnyegen haladt, mígnem rájött: messzire, a Nagyrétre, a Tereh-tagba tart. El is ment kedve a költözködéstől. Ágybetétjét valahova letette, majd megpróbált visszajutni szállodájába. Vissza is jutott, de a budapesti szeméttartályok domborított, csuklós fedelére emlékeztető ajtók ezúttal nem engedelmeskedtek egyre bőszebb rángatózásainak. Végül egy helyiségbe csak bekerült valamiképpen. Megrökönyödésére, ott holmi elmosódott figura kovácsüllőn fügéket vert szét kalapáccsal. A fügék gyufafejekként pukkadoztak és kénes szag jött belőlük. Az író az ostoba jelenet láttán zsongó bódultságot, aluszékonyságot érzett, mint Jani a „terepről” haza térve, első feladata, az „ipari hír” fogalmazgatása közben. Akkor látta, tapasztalta, milyen ördögien nehéz mesterség az írás. Nyakra-főre pocsékolta

513