Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

kándi Géza is úgy hordta. Jani igyekezett tanulékony lenni. A Korzón emberek jöttek-mentek, irdatlanul bő szárú (szovjet szabású) nadrágos öregek csoszogtak, tenyérmagas gumitalpú félcipőben hetvenkedő, vállra omló hajú, nyilvánvalóan jampecek űzték szarvasléptekkel a lányokat. A lányok többnyire féllábszárig érő szoknyát hordtak. Ezt a divatot különösen a formátlanabb lábúak szerették. A Pannónia Szálló (pillanatnyilag: Május 9. Munkásklub, a szatmáriak román kiejtésében Nóemáj) előtt sült bécsitököt, forró (főtt vagy sült) szelídgesztenyét, pörkölt napraforgó- és tökmagot áruló nénikék kuporogtak. Janinak eszébe jutott a mondóka: Friss, meleg a tököm, ha meghűl, ellököm. Figyeli, kérdezte méltóságteljes magasságából Teréz, milyen korszerűtlenek itt ezek a vénasszonyok? Én innen mindet elseperném. A Zsidókorzón, a Fehér Ház felé menet még volt része hasonló látványban, amitől galambdúc emlői, bár ki lehettek kötve, háborogva hullámzottak. A csempelapokkal borított Fehér Ház tövében bocskoros, bőgatyás, hímzett in- ges, szumános, búbjukon piros-sárga-kék gyöngyökkel ékesített szalmakala- pocskát egyensúlyozó vasányok állingáltak, üldögéltek, fekdécseltek; kínálták munkaerejüket. Szerszámaikat; a bárdot, a fejszét, a fűrészt, a nyeléből kiütött kaszát, az ásót, a vasvillát, a gereblyét gondosan rongyba tekerve maguk mellett tartották. Szilvapálinka-, hagyma-, fokhagyma-, trágya- és izzadtságszagot árasztottak. Föjj!, mondta Teréz és olyan mozdulatokat tett, mintha be akarná fogni az orrát. Végül is nem fogta be, mert részben tartott a vasányok esetleges felhorkanásától, részben pedig azért, mert elérték a Petőfi Sándor utcát, amelyben a Mondiala (Mondoála) készruha szövetkezet, Szatmárnémeti sokat emlegetett, mi több, ajnározott ipari egysége működött. Jani még nem kapott igazolványt, ezért Teréz már a kapusnak, mint afféle ra- gadványt „prezentálta”. O még inas, bökött feléje vaskos jobb mutatóujjával, amitől Jani szeretett volna a kapusfülke nyersolajjal átitatott, gumitalpnyomoktól cifra padlója alá süllyedni. Valamivel később, az irodákban, különböző rémségesen elegáns, feltűnően húsos orrú, húsos ajkú elvtársaknak és elvtársnőknek hasonló módon mutogatta. Hamarosan kimerítő jegyzetelésbe fogott, kiadó iratcsomókban lapozgatott; a terven felül végzett munkák mennyiségére, százalékarányára, minőségére, élmunkások nevére volt kíváncsi. Az eredeti termelési terv, „mint olyan”, nem érdekelte, azt a lapban Duduskától úgysem közölhette, mivel a megátalkodott angol-amerikai imperialisták abból azonnal kiolvashatnák, hol tartanak a szocialista társadalom építésében a Mondiála dolgozói, akik ... Na, de elvtárs, függesztette Héraként tehénszemét a készruha szövetkezet húsos orrú, húsos ajkú párttitkárára Teréz, nekem csak tiszta múltú, párttag, vagyis: kommunista élmunkásokat, sztahanovistákat, a szovjet munkamódszereket következetesen alkalmazót adjon, adja, nahát... Kiszámított adag mézes mosolyt csurrantott a szolgálatkész, a „tréfát természetesen értő” párttitkárra. A közlésre érdemesített nevek egytől egyig magyarok voltak, ezért Teréz jó néhányat, úgy ötven százalékot román betűkkel kapart be durva kiállítású, szolgálati noteszébe. Fiatalember, nézett le Janira az utcán, útban a Nagyállomáshoz közeli Princz- gyár (Szeptember 1. állami ipari vállalat) felé, én megmondtam magának: az újságírás nem versírás. A főként zománcozott-nikkelezett asztali tűzhelyeket előállító Princz-gyárban a szakszervezeti bizottság elnöke, egy alacsony, sovány, elnyűtt, sötét-ráncos képű ember fogadta őket, az „újságosokat”.

512