Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

kai, hogy mi úgyis szépen ülünk, szépen eszünk, szépen járunk, akár el is engedhetjük magunk. Más említésre méltó a leveledben nincs, az időjárással foglalkozol, hol azzal, hogy szép, hol azzal, hogy csúnya. Előbbi gödölyéimet nem érdekelte ennyire az időjárás, legalábbis levelezésükben nem. Talán nem voltak ennyire angolok, panteisták, vagy mert okosabb gondolatokra futotta a tarsolyukból. Na jó, nem veszekszem, de az ember elvárása, igénye elsősorban azok felé feszül, akiket legközelebb érez magához. Kit érdekel, mit és hogyan csinálnak mások, a te gondolataid igen, azok érdekelnek, s a mozdulataid, amikor nem látlak. Minden kinyújtózkodásod érdekelne, s különösen az, hogy ezalatt megint csak az időjárásra gondolsz, vagy másvalakire, talán rám is. A legjobb megoldás az lenne, ha valami kedves háziállattá változtathatnálak, vagy megszelídíthető vadállattá, akkor mindenki szeretne, s fölváltva adogatnánk szádba a kockacukrot. Ha így lenne, lemondani sem kellene rólad, a legszebb és legkomfortosabb kutya- vagy macskaólat építenénk neked, még akkor is, ha netán vadmacska vagy farkaskölyök lennél.

Ahogy eleve sejtettem, nem levél ez, inkább afféle lelki hányás. Szerencsére lélek sincs, legfeljebb a közeledben kapaszkodik ilyesmibe az ember, miközben előre-hátra megnyúlik az élet, kitágul a tér, egy roppant méretű bálteremben ülünk, fölöttünk toronyszobákból permetez a hárfa hangja. Zsi- nóros mentében gazellatermetű lánnyal táncolok, te vagy az, a közelünkben dédanyám, felteszi lornyonját, ős is fiatal még, nem minket figyel, hanem egy nyalka huszárt. Homály van, valaki felkattintja a villanyt, ami ugyancsak képtelenség. Úgy látszik, a képzelet legalább annyi anakronizmust termel, mint a valóság. Milyen zenére táncolunk, a hárfáéra, vagy valami távolabbról zengő hangra? Ejnye, nem figyeltem eléggé, megsüketült a látomás. Süket látomás, ez jó. Nagyon is találó. Az ember néha a szemével figyel és ahelyett, hogy látna valamit, ízek gyűlnek a szájába, és ezek az ízek rejtegetik magukban a képeket.

Na jó, túl nagy feneket kerítettem a rádgondolásomnak. Nem vagy te annyira jelentős, és a többi gödölye sem az, a magam életére, töredék életére kellene vigyáznom. És mielőbb leszámolni veled. Eljátszottad azt a bizonyos kisded szerepedet. Miért nem mozdulsz? Mozdulj ki belőlem. Az élet leginkább a halállal megijeszthető, de te túl fiatal vagy ahhoz, hogy megijedj tőle. Mondd ki, mennyire szeretsz. Mutasd, mekkora halat fogtál, majdnem bálnanagyságút, ugye? Vigyázz magadra! Volt egy félgödölyém, alighanem nem is illeti meg ez az elnevezés, a szó szoros értelmében üldözött a vallomásaival. Napestig hangoztatta, mennyire szeret, én vagyok az egyetlenegy, a legjobb, a leg- különb, a legesleg... Nővel szakítani mindig veszélyes, jobb megvárni, míg ő szakít veled, ezért elhatároztam, kicsit megtréfálom. Férje is volt, meg kisfia, ez az utóbbi volt a fontos, a valódi kedvenc. Az újabb leg-leg vallomás után megvártam, amíg kicsit lecsillapodik, s utána arra figyelmeztettem, van egy fölöttünk uralkodó, kegyetlen akarat, aki most megmakacsolta magát. Azzal a kérdéssel fordult hozzád, hogy holnap mindenkit elpusztít, rajtad kívül csak egy marad életben, én vagy a kisfiad. Menten válaszolni akart, de én szelíden szája elé emeltem az ujjamat. Holnap reggelig ráérsz. A haragos urat azonban ne felejtsd, az nem ismeri a tréfát. Másnap Legleg Asszony bájos mosollyal, elbocsájtó szép üzenettel adott kezet. Megijedt a válaszadástól, komolyan vette az egyetlen lehetőséget, a halál élet feletti uralmát. De te nem félsz a haláltól,

501