Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

lapot, helyzet vagy mi az ördög, hogyan tud sietni, alighanem csak kanosaiul bámul az emberre. Persze nem ez a lényeg, hanem a hatása. Mintha ma lenne, úszom a swimmingpoolban pár kifent európai házmesterrel, akik nagy bánatukra nem ihatnak olcsó pezsgőt a reggelihez, a helybeliek bosszantására, mint Görögországban vagy Bulgáriában, mert itt mindenféle szeszes ital éktelenül drága, de kárpótlásul potom pénzért fogdoshatják szép thaiföldi kedvesüket. Hancúrozhatnak túlsúlyukkal a vízben, mint ormótlan tengeri elefántok. Én viszont egyedül maradok. Ha a vízbe megyek, kifekszel a nyugágyra, ha én fekszem a nyugágyon, te készülsz úszni. Hát akkor mi az ördögnek jöttünk ide? El is dől bennem a bornyú, hazazavarlak a szállodába. Te engedelmesen engedsz a toporzékolásomnak, fólmész a szobába, telik az idő, s nem jössz vissza kedves, békítő mosolygással, mint annyiszor máskor. Na megállj csak! Most biztosan alaposan összevesznénk, mielőtt azonban sor kerülne erre, a legnagyobb hurcolkodásban talállak. Más emeletre kell költözködnünk, beázott a fürdőszobánk. Hordozod csomagjainkat, s közben már csilingel a kacagásod. Új szoba, új kilátás, új élet kezdődik, ehhez nem illik a harag. Egy másik alkalomkor, amikor az az ismeretlen tengeri szörnyeteg megharapott, s te sikítva, én viszont hiába kerestem hátadon a harapás nyomát, olyan sima volt, mint az alabástrom, s már belekezdtem volna abba a bizonyos taigetoszi bölcsességbe, hogy bezzeg a görögök időben ledobálták a hegyről rosszul sikerült kölykeiket, de vagy ötpercnyi késéssel ostorcsapás nyoma rajzolódik ki a bőrödön, egyre határozottabban, egyre ijesztőbben, a kezed bénul, a hangod elakad. Jaj, csak ne történjen valami komoly bajod! Miféle penitenciákat vállalhatnék magamra, görcsként számban, mellemben érzem minden gödölyémért elviselt aggodalmamat. Kórházban műtét sikerére várok, hőmérő higanyára meredek ijedten, sebeket kötözök. Szeretni fáj, a szeretet félelmet és aggódást teremt, minek is találkoztunk, minek ismertelek meg? Hogyan merted azt állítani, nem is olyan régen, talán tegnapelőtt, hogy nem szeretlek igazán. Ilyen átkos hazugsággal élsz velem szemben, aki kész lennék saját életemet felkínálni a tiedért cserében. De mi van akkor, ha mégis neked van igazad, és én csak bemesélem magamnak a szerelmet, mert jólesik valami kiagyalt érzelemmel elzsibbasztani az eszméletünket? így hullámzik minden veled kapcsolatban. Bizalmadat, hűségedet dicsérem, s már hűtlenséged és bizalmatlanságod keserűsége érik bennem. Igen, az ember egyedül van, teljesen egyedül. Hiába bújsz hozzám az ágyban, hiába iszod ki férfiasságom nedveit.

A múlt héten a végrehajtó bíróság árverési csarnokában megint láttam azt az öreg férfit, akiről egyszer már meséltem neked. Mindig ott ül, télen- nyáron, egészen addig, amíg megkezdődik az árverés. Télen még értem, talán fázik, fűtési költségeket akar megtakarítani, de nyáron is itt ül, kifejezéstelen szemekkel mered maga elé. Láthatóan senkihez sem tartozik, és senki sem tartozik hozzá. Néha szeretném megszólítani és megkérdezni, hol ült addig, amíg ezt a termet ki nem nyitották, hiszen mindössze nyolc éve van forgalomban. De ő úgy ül ott, mintha öröktől fogva ehhez a teremhez kapcsolódna. Álmodtam is vele, csak egyszerre mintha én ültem volna helyette abban a bizonyos harmadik sorban. Te a terembe léptél, elhaladtál mellettem, úgy tettél, mintha nem vennél észre. Kiáltani akartam, nem jött ki hang a torkomon. Nem értek az álomfejtéshez, de árulásod ébren is tovább riaszt. Mondd,

496