Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)

cémaszálakat, a füveket, és hurok-íveket írt le a szoba oly terében, melyről nem volt fogalmunk, tudomásunk, meghalt Samu azóta - Simsam, Llacca Sam, Sam da Vinci, Sammirano, Roi Sommeil, alusznak ők, és meghalt Szpéró. Az éjszakai fakanál! Hányszor beszéljük - mondja, ha kicsit ráér, ha nem hajóval siklik el a Iéna híd alatt, a Pont des Arts-nál, mondja Hát sose lett volna merszed így...még mikor etettél se...csak úgy benyúlni hozzám, mint éjidőn akkor...igaz, fél lábbal s fejjel lefelé lógtam épp a rúdról. Áthoztuk, a nagy szivacsmatractól különben „megőrült” volna, most semmi, ez is semmi, csak forgott hanyatt a kalitkaalj-zúzalékban, ki kellett emelni, kezembe-simítani, Topstem, Rheinpolar, Alistar, Star Macedona, már ez jött. S hogy kutyánk itt hever majd, mint ma reggel, az egykori Szpéró-színhelyeken, itt a szivacsmatracon; ez mind. Vágyom vissza Gelsenkirchen-Horstba. Ki kell bírni valahogy augusztusig. Ott futott Santa Ippi, tavaly, de Samu még élt, és az ő születésnapja miatt nem mentem ki az ARAL-kupára. Érdekes, a francia pályák környéke a sokkal rendezettebb, nem a németeké, mint hinnénk. A francia pályák - Mai- sons-Laffitte, Vincennes stb. - környéke, a pályakorláton túli közönségrész, mind betonos, takarítható, a lábad nem lesz sáros etc. Neuss, Gelsen-Horst, Krefeld más. Zöld-zöld fű, hasadó fekete-barna talaj, nyers föld, rögök, sár, fehér műanyagpoharakkal tarkázva, rugdosni lehet e hulladékokat ártalmatlanul, egy-egy futam alatt süppedni lehet pár centit akár, agyagkoloncos lábbal lehet inni sört, Veuve Clicquot-t. Szpéróhoz kiültem a Tabánba, ültem egy Jemna Vodkával jó másfél óra hosszat. Mi legyen, beszélgettünk. Ez sokszor ismétlődik. Mondom, ha Auteuil-be megyek, s nem a Trocadero felől, de az Eiffel-torony alatt átbotorkálva - a murvás talajon, ilyen az, be ne hajtsanak legalább oda a gépkocsik -, megállók az Egyesült Államok vagy az Egyesült Nemzetek vagy Varsó sugárútja mellett a parkban, ahol ott a vécé, de zárva, ám a nagy platánfák tövébe jót lehet - fázom! ősz van! - vizelni, mielőtt kocsmám felé, a rue de la Pompe irányában továbbmennék, lenézek, mondom, ilyenkor a Szajnára, és elsiklik egy kirándulóhajó. Ekkor van az, amit sokszor meséltem már: Szpéró nagyon is lát, vele a fél banda, az Éliás, a Poszi stb., nagyon is látjuk egymást, nagyon is megbeszéljük ezt: „Itt rengeteg minden van, nem is hívhatlak, gyere, nem is tudnék veled most Auteuil-be kimenni...” Nem baj; ülök az Auteuil melletti tónál, nézem Monet kis farácsos fehér átkelőhajóját, a szigetre nem vezet híd, kutyákkal szaladoznak emberek, eltár- salgok némelyikkel, mesélem kutyánkat, a szivacsmatracot, s hogy a Lánchíd, egyáltalán, egy híd az életemben mit jelentett: a hídfőtől hoztam Szpérót, a hídról a kutyát, a hidat aznap adták át ismét a forgalomnak, átmentem inni egy fröccsöt ennek örömére, abból több lett, és hazafelé már ilyen tárt voltam, mindegy, kutyánkkal sok viszontagság esett még, egyszer odaadtuk a Körös mentére, ott megkergetett egy kakast, bele a vízbe - pásztorkutya! -, akkor azt mondtam itthon, most vagy üss agyon, és hozd vissza a kutyát, vagy parancsolj rám, és Ország Miskával lemegyünk érte. Jó kis csavargás ígérkezett ekképp; hát lementünk, hoztuk haza a Szuszit. Meg mindenféle. Öcsödön hajtottunk át, J.A. emlékére Kerouac-mód kihajolva az autó - a Trabant - ablakán, Kalinka-vodkát lengetve, éltettük az én-nem-tudom-mit. Kevesebbet kéne, mondta Miska egy másik alkalommal, ez is rég volt, szorongva feküdtem fel az M. utcában orvosom vizsgálóasztalára, megdögönyözte a májam tájékát, semmi, funkcióra persze, hogy nem megyek el, majd megbolondultam, nincs

43