Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)

dupla vagy semmi, dupla volt - Cs. főzött egy kávét, mindig főz, ott! -, semmi volt, mehettem haza a Vérmezőn. Megérkeztem hát. Megnéztem a Déli aluljárójában, hogy1 futnak az akadályon a szigetországiak, tél van, legföljebb az all-weather pályákon - „minden időre...” - van galopp. Nem volt nagy kedvem. Mióta az epsomi Derbyt olvasgattam így, egy magyar napilap borravalójáért a Times vagy a Guardian megfelelő rovatát, s közben Epsomnak neveztük el azt a kis madarat, aki vegyszermérgezéses görcsökben fetrengett nálunk másfél napot, s mikor azt hittük, elsimul a dolog és élni fog, kirúgta hirtelen a két lábát, meghalt, azóta nem érdekel annyira Epsom, a Derby. Szpérót én diagnosztizáltam: forma szerint urémia vitte el, valami megpattanhatott - a sok tojás! a sok tojástól! hogy akkor még megint...! -, é& ahogy a zúzalékból kiemeltem, rettentő vakarózásba kezdett. Talán már nem is látott engem; talán már nem is láttalak, mondja, ahogy megyek az auteuil-i akadályra - közbeeső akadályok: söröző a rue de la Pompe-on, az arab vegyesbolt a Tour utcán, egy üveg bor, kenyér, a görög bodegája az aluljárós pályabejáratnál, ahol sült krumplival, sörrel lemégy a föld alá, át a pálya alatt, kibukkansz egy vizesároknál, szép sövény keríti el a terepet, ha van időd versenykezdésig, szinte letáborozhatsz, verebek is vannak, más madarak, az akadálynál, melyet a rendes nézőhelyről szinte sosem látsz jól, kis háromszögzászlók lengenek, örökebben, mint az UNESCO-palotánál -, talán már nem is láttalak, mondja Szpéró, ahogy e pálya felé igyekszem, s ő elhúz a bandával, már Samu is köztük van, október óta, de kösz, azért kösz. S hogy nem is tudtam, mikor „halt meg”, bár - ahogy így mondja - nem tudja, mi az, mi is volt. „Onnét sokáig sok minden homályos.” Csak menj ki, mondja hát Szpéró, Auteuil-be; csak menj ki, egy hétre, tíz napra, mondja itthon a feleségem, a kutyus nagy Istene, mi itt megleszünk addig. És amióta Szpéró nem erre jár, el is hiszem, minden megvan nélkülem, jóllehet sokkal jobban lennék, ha nem volna. Hazaérek, például, éjszaka - Szpéróval nagyon el találtunk (beszélgetni, és haza nem találtunk) -, csak végigzuhanok ruhástul a szivacsmatracon, talán nem fog éjszaka senki meghalni, elalszom, de a Szuszi számára korán ébredek, átadom neki a helyet. Persze, most rend van, s jó időre az lesz, talán. Viszontlátom majd Gelsen- Horstot, az otthon zöld, zöld füvét, s talán Simsam is fog futni. Fut a pályán Simsam, hozza Samut, őt, aki miatt tavaly ide nem, nem jöttem volna el. Most már ez is megy. Most már ezt se nagyon akarom. Igaz, mikor Düszibe ér az ember - Düsseldorfba -, már csak az van: ott lenni mielőbb. De Szpéróval nem voltak ilyen kettősségek. A világ egységes volt, küzdelem annyi csak, amik a napi részletek, küzdelem csak annyi, ami ennek ellenére sem ment, nem akart békén bonyolódni, csak ennyi küzdelem, s néhanap valami távoli csábítás, egy repülőgép az égen, hanem akkor az is ő volt, nem lehetett eltávolodni, inteni kellett, s nem volt „majd”. Soha, ez volt. A változás elképzelhetetlen. Azóta szinte minden megtörténhet; igen, ahogy kezemben tartottam őt, fehér szárnypárral ült két tenyeremben, feleségemtől - hajnalig kitartson! - nagy termosz kávét rendeltem, s csak egy idő múlva kérdeztem meg, mi a véleménye, Szpéró él-e, mondta, nem, már rég meghalt; temetése után átmentem a Lánchídon a Holdba-forduló utcai csarnokba, és vettem pár kiló krumplit, salátát - akik még éltek, nekik; akkor még Pipi és Samu is élt itt. Kutyánk megkapta a kolbász végét azonnal, este itthon maradtam, a matracon-alvás nem volt még a Szuszinak bevezetve, Szpéró asztalát, amin a kalitkája állt, nem fogtúk

44