Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Határ Győző: Életűt
tál, úgy csurrant belőlem a muzsika, mint a vérbélű narancsból a vér, egy szép napon megszégyelltem, hogy egyik utcánkbeli cimborámból valami olyan más, szirupos nedű is csurran, ami nálam még híg savó formájában sincs jelen. A pletykák is fülembe jutottak, hogy 0. Ottónak a mamája médium, meg hogy szeánszokra viszik kormányfőtanácsosékhoz, kegyelmes úrékhoz stb. Nehezen tudtam elképzelni a termetes asszonyságot (akinek különben kávémérése volt), amint a plüss karosszékben hátravágja magát és transzba esve mindenféle holt nyelveken beszél, miközben a szobán át a virágváza, virágostul, ellebeg; de kétségtelen jelét vettem, hogy ráragadt valami fel- sőbbséges Úri Manér, és ez az engem fitymálva-toleráló fennsőbbségesség Otira is ráragadt. Falba ütköztem. Nem agnosztikus neveltségem, nem „mo- nizmusom” rendült meg, a kór övön alul támadt meg, ösztöneimben. Az ellentábor nyelvhasználatával - nyilván a Mysterium Tremendum megsejtése környékezett; és hatalmas támogató szövetségese is jelentkezett „az orosz Beethoven”: Csajkovszkij bombasztikus zenéjében. Amikor Liszt nagyzenekari „Verklaerungsmusik”-ja hallatán e borzongások át- meg átjártak - az hagyján, az istenes volt, még tudok rá mentséget. De hogy kirándulásomhoz a „numinózus megrendülések” lápvilágába éppen ez az üres bombardóval pufogtatott frázisgyűjtemény szolgáltassa az akusztikus hátteret, ezt máig érthetetlennek tartom (azzal együtt, hogy ronggyá olvastam szimfóniájának partitúráit). De az csak a háttér volt, térjünk a lényegre. Azt, hogy a zsidókereszténység metafizikai batyuja értéktelen cókmók és melléfogás — ezt hit- tem-vallottam, nem foglalkoztatott. De teozófus-ismerőseim rejtélyeskedése megbénított, és én megtorpantam. Hátha ,jó helyen kereskednek”? Hátha a „falon túl” mégis van egy „világ”, amely nem „más”, csak épp folyamatosan egybeépülve „láthatatlan”; a valláshiedelmek érvénytelen, vásári, mézeskalács-portékáitól függetlenül - a „szellemvilág”...?! Döntésre érő „nagy kérdések”, amelyek súlya alatt roskadozva, kócos-tragikusan jártam egyszemélyes színpadomon. Egy ilyen nyár esti, kései, céltalan ődöngésem során, talán hogy méltó kulisszát találjak vívódásaimhoz, rám sötétedett a Kerepesi temetőben, amelynek parcelláit jártam. Mind közelebb keringtem nemzeti nagyjaink óriásemlékeihez s ahogy a Kossuth-mauzóleumhoz közeledtem, lép- csőzeteivel, szoboralakjaival mindegyre vonzott. Lassan, roskatag ünnepélyességgel mind feljebb hágdaltam lépesein, mind emelkedettebb lélekkel, mígnem a pillanat nagyszerűsége teljesen hatalmába kerített. A „szellemvilág” kis híja meglegyintett s már-már szárnyak suhogásával tévesztettem össze a madársurrogást; transzba még nem estem, de szörnyen szerettem volna felfedezni magamon a médiumnitás első jeleit, a gégefő „kölcsönadását” a befészkelődőnek, a lehunyt szempillán keresztül a „látást”; és amikor a mauzóleum felső teraszán a kripta vaskapuzatához értem és a homályderengésben felfedezni véltem a szarkofágon üldögélő nagyangyalt, hát-ámbátor- sággal akkor még mit sem hallottam a Kierkegaard ajánlotta „hitbeugrásról”, menten beláttam, hogy az „igazat” az angyaltól „ki kell kényszerítenem”. Nekifeszültem a rácsozatnak és legnagyobb csodálkozásomra, a magam ismerős hangján bömbölést hallottam, majd az ordítás kongó kriptavisszhangját:- Angyal! Angyal!... Az igazat! (Nem kevesebbet követeltem angyalomtól, mint Jelet-Jelentéstételt a 487
