Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Határ Győző: Életűt

szellemvilágról.) S hogy az angyal rebbentette szárnyát? Vagy nem rebben­te tte? Mozdult? Nem mozdult? Én annak véltem, de nem a bronzangyal szárnya-rebbenését; hanem azt, hogy abban a szempercenetben zene-niagara indult bennem. Csajkovszkij robajló Utolsó Tétele azzal a keserves lallázással, ahogy csak a Sors tud lallázni a tizenhét éves lélekben, a könnyben úszó, ezer személyes szimfonikus zenekari ármádia tolmácsolásában, a Mester ronggyá forgatott vezérkönyve szerint. A „választ” megkaptam tehát, de a „válasz” nem volt egyértelmű: sem megerősítő, sem elutasító a szellemvilágra nézvést nem volt; hanem. Mintha másról beszélt volna. Arról, hogy a Kerepesi temető kapuit becsukták s nekem zugot kell keresnem, hogy átvészeljem az éjszakát. Noha meleg éjszaka volt, épp eleget fáztam s kivált hajnalfele, a kripta rácskapujának zugolyában majd megvett az isten hidege. A kriptabarlangon keresztültűzött az első bi­zonytalan sugár, és amit a pirkadatban felfedeztem, az - a kijózanodás él­ményszerű erejével - egészen más volt, mint a „szellemvilágf. A tárgyak kozmikus dögsége. A bronzangyal ottfelejtettsége, elhagyatottsága; jelen­tésnélküli dögsége. Jól megmintázott figurája ellenére: amorf, akár a karfiol. Egy másmilyen „beavatás” volt, ha a kimenekülés az „exkluzív”, a magasközép osztálybeli hiedelmek világából és vissza az agnoszticizmus aranyalapjára annak mondható. A sznobság idétlensége volt, hogy lélekben mintegy jelent­keztem náluk és nem lettem teozófus-beavatott - KL És barátodnak szóltál róla, elmondtad? Ottónak? Hogy sejtette-e „lelki válságomat”? Máig sem tudom. Mert szólni nem szóltam. A Cimiterio Monumentale, mint tudod, olasz műfaj, azóta meg­ismertem, bejártam Itália, Franciaország, az angolszász világ dísztemetőit és számos bronz nagyangyalt próbáltam számya-rebbentésén rajtakapni; de mindig akkor mozdult, amikor elnéztem. A „Kozmikus Buddha” - a „Kozmikus Krisztus” — a „Kozmikus Mohamed”: valamennyiükhöz volt szerencsém. El­ménk működéstörténete; tiszteletre méltó spekulációk, amelyeknek megvan a maguk nyelvemlékértéke. Egyébaránt Ottó barátom édesanyja máról hol­napra elvesztette mediumnitását; ő maga pedig kémikus csodagyereknek bizonyult és a bölcsészegyetemen mint vegyész-lángelme, a véralvasztó hi­rudin felfedezője lett. Öngyilkosságáról is értesültem, okát adni nem tudom. KL így hát nem lettél se sok, se kevés, se „választott”, se „hivatott”: nem kellettél a „szellemvilágnak”. Azután sem? Csacska lélek! Hát egy nap a világ? És amikor a Csillagbörtönben, a szeánszon az én „franciám” odaátról azzal örvendeztetett meg, hogy „francia zóna le­szünk”? No de ne vágjunk elébe a dolgoknak. A sznobizmus idétlenségeit szedjük csokorra, amikor még mindenre fogékony a zsenge lélek s ez annak a kövérje, ami most következik. Minden emberi társadalom osztálytársada- lom, más nincs; és ha a forradalom „megvalósítja” az osztály nélküli társa­dalmat, abból olyan merev osztálytársadalom kerekedik, amelyben nincs köz­lekedés, fel-le mozgás az osztályok között, és e rémállam piramidális tetejére ráül a Néptulajdonos Osztály, amely úgy vigyáz pártja (arisztokrata) pedig- réjére, mint a szeme világára. A pártrémuralomhoz képest a Horthy-korszak „osztálytársadalma” ró­zsaujjú hajnal volt, de a 13-14 éves kisfiú leutánozza-ellesi az igazodást és 488

Next

/
Thumbnails
Contents