Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)
TANDORI DEZSŐ Egy kutya beleszeret egy helybe, fekszik attól aztán hajnalonta, most is, amíg ezt írom, például a szivacsmatracon, mely nappal a szürke cserge alatt a huszonhatodik-éves ágy egynetlenségeit hivatott elsimítani, és amely éjszaka a két fotelnak és a - nagy széktörő után nagy asztaltörő is lettem - most már harmadik vagy negyedik ilyen étkezőalkalmatosságunk lett, valahonnét az Üllői-út-Körút-a- környéke alkalmi bútorhodályból, a szivacsmatrac hajnalra lekonyul, szöget zár be, szó szerint hajlás-szöget, kutyánk belefekszik ebbe a hajlatba, nagy fehér bunda, semmi olyan bánat, mint a Jékely-versben, ahol utoljára kihan- cúrozza magát; az árva villa beton küszöbe; hószínű fogsora a kertek alatt kullogó Halálra vicsorog; avarban rigópár kergetőz; s a padok még egyszer felszáradnak. Mindig féltem, nem, mindig rettegéssel jött ez, míg Szpéró élt. Itt, akkor még egy másik asztal lábai közt bolyongott, ha feküdtem a szőnyegen délután, Utrillo-reprodukciókra hajtott fejjel, s felriadtam, ő nincs a vállamon. Nem volt ott, elbolyongott a fotellábak közt, az asztal alatt, kalitkája tele volt eleséggel - már szinte: a dió, mák etc. -, szedegette a szőnyegről a köleshulladékot, cémaszálakat, füveket cibált, tudni lehetett, újra tojni fog. Előző évben már csak kilencet, azelőtt tizennyolcat, s még eggyel korábban, mikor egy nyáron át etettem kézből, minden szem kölest tőlem kapott, kézből, egyszer tehát egy nyáron huszonhetet. Ez szép fogyó sor. Ha az idén, azt mondtuk, nem tojik, túlélheti azt az évet. Ha tojt, előtte nap mindig a bútorlábak közt mászkált. Felriadtam, nem volt a vállamon, mi ez, néztem az Ut- rillo-palaszürke-hóokker-drappos-feketés vonalakat, házak, egy templom, egy vidéki templom, „Szent Szpéró, neve egy madárról”, tojni fog, tudtam, és meg fog halni. Idegességemben délelőttönként a Vérmezőt jártam: huszonhat évvel, harminc évvel ezelőtti fák, hazamenések alkonyaikor, W. S. mester könyvével, Rilkével, s „fiacskám, talán nem olyan schwere az a Berge”, mert hogy talán ilyen hegyeken át megyek, fúródom, súlyosak, nem, a tottyadt kék labda e.e.cummings volt, már csak a malomkerék hiányzott, rugdaltam a tottyadt kék labdát, nem vihettem haza, nem, mint kutyánkat a Lánchídról akkor télen, Szpéró még élt, nem is ismerték egymást, kutyánk lassan hódíthatta meg ezt a szobát. A másikban a madaraink laknak, akik még élnek. Éliás meghalt, Pipi - a Vérmezőn hoztam kalitkáját, mikor volt! ő már akkor is vak volt! -, Csúcsú, Tutu, Tili, hát minden ződink, Poszi, akit csak Positanóként látok viszont, „a Poszi tán óv”, mint „az ifjabb báró Wlassics Gyula” Karinthy- nél, az ifjabb bár óv, lassíts, gyúl a benzin, de ...vagy Vas y de Gault, igen, ő is Poszi, Vincennes-ben látom a nagy, feketesalakos ügetőn, reflektorokkal megcsillagozva, Poszi, itt szaladgált ő is a szőnyegen, na hát ő is, vitte a 42
