Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Határ Győző: Életűt

emlegesd itt, valakinek, aki jó emberöltőt töltött a műfaj hazájában, PEND- RAGONT, ahol Mervyn Peake GORMENGHAST-trilógiájának árnyékában Szerb Antal regénye pastiche-sá halványul - J. P. Powys Excalibur-remekéről, A GLASTONBURY ROMANCE-ról nem is beszélve, amelyről az angolszász világ olvasótábora mondhatni megfeledkezett (erről az olvasótáborról mondta és nem véletlenül s ha nem is a halálos ágyán, de majdnem - Dión Boucicault, Anglia 19. századi Calderonja, hogy „a feledékenység szörnyetege”). És ne nagyon emlegesd nekem a PRAE-t se, mert nem is én vagyok rá allergiás, hanem maga a szerző: aligha véletlen, hogy újrakiadásának kefelevonatát nem volt hajlandó végigbogarászni (unta...?!). De úgy vigyázz rám, Lorcsikám, és ezt jól a lelkedre kötöm. Ilyen sommás, ilyen gorombának tetsző értékítéletekre csak akkor leszel képes (és jogosult), ha túl az írói férfikor felén, önimádatod már önutálatra változott, és képes vagy ellenségesen méregetni írásaidat. Félresikerült opuszaid látása kikerget a világból, és még ami meg- lehetős-maradhatós, még az a könyved is, ha az elképzelt Felsőfokú Eszménynek alatta marad, hát az önvád olyan kiapadhatatlan forrása, hogy a kínok-kínját állód, valahányszor rátéved tekinteted.

Ésde ha meg is marok még sok mindenkit, akit tabuként tart számon a kultikus istenítés, akkor sem szeretetlenül. Neked nem szabad; nekem igen. Hiszen csipkelődésem is az attikai sónál nem egyéb, haragom meg olykor üres rodomontade (hogy Szabó Dezső kedvelt mot-ját idézzem, aki még úgy ismerte a francia irodalom ódon remekeit, ahogy illik). Igen, ha ilyen minimális kevéssel beéred, megengedem, az eddigiekben „nemzedékem útját” jártam; de volt némi apraja-különbség.

KL Apraja-különbség...?!

Vagy ahogy a régi római epigráfiumokon láthatod: S. P. Q. R. Rabelais átértelmezésében: Si Pen Que Rien. Nem fontos, de valamelyes. Innen kezdődik az az elkanyarodás, amire másoknál nem tudok példát. Félreértés ne essék szólván, nem akarom senki nemzetmentő-nemzetőrző népnemzeti érzékenységét megbántani, kivált most nem, amikor az önmagát alulmúló színvonal- talanság és a profitéhes ponyvairodalom akkora tátongó elefántcsapdát készít írók-olvasók számára, hogy ha annak gödrébe beleesünk, hát onnan úgy nézünk fel majd a Horthy-korszak provincializmusának a sivatagjára, mintha az irodalmunk „aranykorszaka” lett volna - nos, senki delikát érzelmeit nem szeretném felborzolni azzal, ami most következik. Én ui. elkanyarodtam. El és ki. Ez az el- és kikanyarodás itt kezdődött s ebben a korszakomban. Akármilyen rapszodikusan olvastam, egyre inkább bepótoltam Zacune-jeimet, és a világirodalom megismerésének lezuhogása rám sokkoló hatással volt. Mind feljebb srófolta becsvágyamat - egyfelől; másfelől: „szagot kaptam”. Ne felejtsd el, hogy az nívót jelentett, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc - anyagilag igen küszködve, az ár ellen, a hivatalos irodalom ellenében éltek; ám az országot belengte a hivatalos irodalom légköre s ez az aulikus irodalom hihetetlenül provinciális volt annak, akinek - Balzac és Stendhal után — Jules Romain, Giraudoux, Roger Martin Du Gard, André Gide, Jouhandeau, Céline, Carco (hogy csak kapásból említsem) a mindennapos tápláléka volt. „Szagot kaptam”: á hivatalos magyar irodalom könyvkirakatain legeltetve a szemem, úgy éreztem: ha ez az irodalom, akkor én ezt nem óhajtom művelni, én valami egészen másra gondolok.

484