Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Határ Győző: Életűt

S nem lehetett nem tudomásul venni azt sem, hogy irodalmunk életműködésében is ez a provincializmus a gyökeréig hatolt, jóllehet minden más irodalom életműködésével fel lehetett fedezni rokon vonásokat. A rég elfelejtett szerencsétlen epizód után Babitsosai és attól függetlenül, mindinkább engedelmeskedtem ennek az ösztöneimben kialakult idioszinkráziának: csak el, el innen, el, ki innen; minél távolabb ettől az irodalomtól. Késő bánat, ebgondolat - mert bizonnyal kaphattam volna irányítást, biztatást, kijózanító elkedvetlenítést, rávezető könyveket szénior író társaimtól, ám ezt a viszolygást csakhamar kiterjesztettem az irodalom hús és vér művelőire - többnyire igazságtalanul. Nem is azoktól féltem, akiket elnyelnek a szerkesztőségek és mint minimális kultúrigényű, minimális műveltségi poggyásszal rendelkező újságíró-slapajok, egyúttal el is zárják maguk elől az irodalomba át- és felvezető utat. Inkább azoktól a tudatos iparkodóktól tartottam nagyon, akik a szabvány utat járják, megpróbálnak a magyar irodalomba beházasodni; megpróbálnak fal mellett beosonni olyan „tehetségkutató” mecénás-potentátokhoz, akiknek kiadókhoz bejárása van; olyan kávéházakat frekventálnak, ahol a magyar irodalom vélt vagy valóságos vezéralakjai törzsasztalt tartanak fenn s akkor csicskás, kibic, fullajtár vagy köszönőember alapon mind közelebb rukkolnak székükkel... Se kibic, se szesztestvér, ivócimbora, se tiszteletbeli „személyi titkár” — mindez érthetetlen irtózattal töltött el; hitten- hittem, hogy én is az ő útjukra lépek, könnyen az lesz a vége, hogy teljestökéletesen elveszítem magam, én is olyan szabvány magyar irodalmár leszek mint édesmindenki. Én is, meglehet, valami idős író úr nyápic/elvirágzott/be- képzelt/világszép/teababa lányát veszem feleségül s az íratlan alkuba már bele se kell kalkulálnom, hogy a papa majd szállítja összeköttetéseit, kiadóinak be-bemutogat.

KL Hát nem volt véletlen összefutásod ezzel-azzal?

De, már hogyne lett volna. Összeverődtem az irodalom jobb- és balszárnyán elhelyezkedőkkel egyaránt, anélkül hogy akartam volna. Rácz Aladár alacsony mennyezetű, tönkrefüstölt zenetermében esténként ott tolongott Bálint Györgytől Szabolcsi Bencéig minden baloldali „haladó értelmiség” (halandó értelmiség, mely meg volt győződve a maga végérvényes igazáról és nem sejtette, jaj, dehogy is sejtette, „hatalomból” mennyire le fog vizsgázni a történelem előtt) s ezek közül a legbalosabbakkal szemben gátlásaim voltak: rühelltem Marxot. Nietzscheánus korszakomban csak természetes, hogy „értettem a nyelvét” jobboldali barátaimnak s még a fasisztoidoknak is, hiszen kire tévesztette volna el a hatását az a történelmi tény, hogy a háború 1939-es kitörése utolsó pillanatáig a Nyugat-Európa versenyt csodálta megalázkodásában, tengelyhatalmakat, és minden igyekezete kimerült az apeasement (kiegyezés, megengesztelés, kibékítés) politikájában bármi áron (gondolj csak az Astor-klikk profasiszta intrikáira a kulisszák mögött), mialatt az Egyesült Államok át-átrendezte kirakatait, de mindig a semlegesség jegyében. A jó ég tudja, hol futottam össze Kodolányival. Érdeklődése, műveltsége imponáló volt, de mindent csak másodkézből, gyanúsan népszerű forrásokból szedett, mert monoglott volta szárnyát szegte; s amúgy is, mit kezdtem volna valakivel, aki álságos „ősmagyar” nyelven áltörténelmi irányregényeket ír, és a „törzsökös” konzervatív irodalom derékhadában lovagol? Szóval sem árultam el, hogy írok, ő meg, amíg ki nem pottyantott, úgy tartott meg emlékezetében,

485