Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Alföldy Jenő: Péntek Imre: Holtverseny - Válogatott és új versek
ALFOLDY JENO Péntek Imre: Holt verseny VÁLOGATOTT ÉS ÚJ VERSEK A hatvanas években Péntek Imre már kidolgozta azt a groteszk stílust, mely a hetvenes évek közepétől vált divatjelenséggé irodalmunkban. A különféle költőiskolák és magántanodák hatását sokáig elutasító, különvéleményében és munkamódszerében befolyásolhatatlan pályakezdőre talán csak egy idősebb kortársa tudott hatni: Ladányi Mihály. Ám úgy gondolom, a szatirikus költői véleménymondás, a groteszk jelleg kétségtelen hasonlósága mellett a különbséget is látni kell. Ladányi az érzelmek szélesebb skáláján játszott. Hangot adott szerelmi költészetében egy olyan intimitásnak, melyet mindig szembe tudott állítani az ellenszenves és barátságtalan világgal. Ez Péntek Imre verseiben lényegesen ritkábban fordul elő: ha vannak is olyan darabjai, amelyek ellentmondanak ennek a megállapításnak - mint például A törvény is néma című, szép szonettje, vagy a korábbiak közül az Örök asszonyiság -, ezek inkább a szabályt erősítő kivételek, mintsem cáfolatok. Világnézetükben is van egy jelentős eltérés. Ladányi azokat az eszméket kérte számon a társadalomtól, amelyek nevében manipulálták. Péntek pedig elmondta és elmondja, milyen fonáknak látja maga körül a világot, s híven kifejezi, mondhatni, egyenletesen rossz közérzetét. Kifejezésmódjában van annyi humor, hogy a lelkűiét egyszerre jelzi a reá ható rosszat, és hozza működésbe annak ellenszerét. Ez a költészet attól vonzó, hogy mindig megőrzi kétarcúságát. Rengeteg kiszolgáltatottságot, keserűséget és kilátástalanságot mutat meg, de közben meg tudja őrizni a derűt, a fanyar szavú törlesztés, gúny és öngúny mágiáját. Ez valószínűleg szokatlanul hangzik, mert az irodalmárok rendszerint egymás ellentéteként fogják fel a mágiát és az iróniát. Pedig a gúny és az öngúny is mágia - lefegyverzi szavakkal a bántalmak okozóját, félelmetesből nevetségessé stilizálja át. Az önirónia pedig a szenvedő arcra is mosolyt csal. Ilyen értelemben látom Péntek verseit mágikusnak. Mondottam, hogy sokáig nem engedett közel magához szinte semmiféle irodalmi hatást. Első kötete azért tetszett, mert kedvezően egyesítette magában a spontán humort és a formafegyelmet. Egy időben aztán nagyon is irodalmi hatások érték: többféle módon összeolvasható, „alternatív” szövegverseket írt, melyekben a külső formát is széttördelte, megszüntette a költemény egytémájúságát, a szerkezet célirányosságát, s helyette a sokszor mechanisztikusán működő, tehát hatástalanná váló „meglepetést” erőltette. Örömmel jelenthetem, hogy sikeresen kigyógyult ebből az átmeneti költöbe- tegségből, s ismét visszapártolt a kötött formákhoz, a szonetthez, az összefüggő beszédhez. Nem állítom, hogy a lettrizmust vagy a dadaizmust (melyekhez ebben a kísérletező pályaszakaszában pártolni látszott) valami nemkívánatos eltévelyedésnek kell minősíteni. De az ő költészetének láthatóan nem tett jót, s ezért örülhetünk e korszak lezárultának. Próbálom kitapintani, vajon mi volt ebben a szükségszerű. Azt hiszem, az első pillanattól fogva volt Péntek Imrében valami az antilírikusból. Míg mások - hozzá közelálló pályatársak is - a szépség, a megrendültség, a zeneileg és festöileg ható verseszmény bűvöletében írták müveiket, ő kinevetett a költöszerepből. A maga módján a század eleji avantgárd költészet alapgesztusait ismételte meg, anélkül, hogy ehhez irodalmi mintákat keresett volna. Amikor aztán a valóságos avantgárd a látó477
