Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Frang Gizella: A bolygó zsidó - Nagy András: Európa utolsó nyara

hús-vér részéről mondott le önként, szinte erőszakkal, hogy az örökkévaló transzcendenciát a regényelemzéseken keresztül elérje. S ez BÚN volt: „az élettel nem tudott mit kezdeni akkor, amikor szeretni félt, s hogy minden magyarázatával és művével csak mélyebbre süllyedt ebben a bűnében;” (1. 28. p.).

De Isten-hit nélkül még szörnyűbb. Az ember ember-létének felét, az élet egy részét öli meg. Friedrich minduntalan ráeszmél bűnét követő büntetésére, ahogyan Lizaveta is a maga pravoszláv öslelkületében. Mindkettő önnön védelmében gyötrő és gyötrődő lélek. S e szerelemben ők nem önmaguk. Mert a másikat saját vágyaikon, képzeletükön keresztül látják. Valami olyan tökéleteset, emberfelettit keresnek a másikban, ami önmagukból hiányzik és csak vágy lehet. Az emberi odaadásnál, forró szerelemnél Friedrich „többet akart, sokkal többet, azt, aminek csak kifejezése messianizmus vagy erotika” (1. 40. p.). És utazás közben, a vasúton, ami Nagy Andrásnál szimbolikus jelentésű - a vágy, a végtelenség, a kiteljesedés lehetőségének jelképe —, Friedrich képzeletében megjelenik a „laiba- chi Nagyszálló, minden ajtaja nyitva állt, sárga fények ömlöttek ki a fekete folyosóra, valamennyi szobába be kellett néznie, s mindegyikben ott látta magát azzal az egyetlen asszonnyal, akit Hildában, Lizavetában hiába keresett, mert megtalált.” (1. 344. p. kiemelés tőlem: F. G.) Csak éppen nem vette észre akkor - tehetnénk hozzá. Friedrich, s rajta keresztül az ember, aki helyét keresi, aki intellektuális kalandokra vágyik elsősorban, az értelem tornáival alkot magának külön világot. De helyes-e ez a mesterségesen teremtett világ? A túlspekulált eszmeiség? Mellyel az ember éppen Istent fosztja meg istenségétől. Faust és Dosztojevszkij kapcsán Friedrich megfogalmazza: „Isten, aki az őt befogadó anyag meg nem felelő volta miatt csupán démonként jelenhetett meg, nos valóban démonná vált, aki a gondviselés által elhagyott, a transzcendentális tájékozódást nélkülöző világban Isten szerepét meri eljátszani.” (1. 372. p.) Micsoda ördögi metamorfózis ez! S talán nem véletlen, hogy a szellem költötte emberek fantáziájuk képeit és a spekulációkat a valóságban, a tettek erejével meg akarják valósítani - a visszájára fordult világban, a vérgőzös Európában. Eire a veszélyre figyelmeztet Wagner, a zeneköltő távoli rokona: „bölcselők, literáto- rok szabadulnak el, akik intellektusuk vereségének kimondhatatlan beismeréseként a cáfolható állítások helyett a tettek cáfolhatatlan nyelvén kezdenek beszélni, a történelmen túli történelemben, s nincs' ennél veszedelmesebb... az efféle etikai idealizmus járványos ugyanis és nem gyógyítható, ha az életbe oltják azok, akik csak kétféle választást ismerhetnek a történelemben: a nihilt vagy a teiTort...” (1. 406. p. — kiemelés tőlem: F. G.).

S miközben az emlékek villódzásában megjelennek a dolgok, békés Európa szalonjai, villái, kertjei, népcsoportjai, ismét kiderül, hogy a világ összetett és bonyolult, emberi értelemmel felmérhetetlen és kiszámíthatatlan. Konklúziókra csak a spekulatív elme képes - utólag. Friedrich körül szereplők sokasága: oroszok, lengyelek, németek - papnövendék, festő, zenész, filosz és terrorista. Őrült szédületben olvad össze Itália, Görögország, Németország, Svájc, Oroszország - a füstös, véres, szentimentális, regényes századelőn. Hogy Friedrich agyában az emlékek konklúziókká nemesüljenek. Hogy rájöjjön: ő is keres bolygó zsidóként, Isten előtt bűnösként, önnön leikétől hajtva: embert, vágyat, illúziót, eszmét - és talán éppen önmagát...

Európa összeomlásával eltűnik egy embertípus is. S ebben az összeomlásban az élet kérdéseire Nagy András körvonalazottabb választ ad: itt már nem kérdés, hanem bizonyosság, az élet kudarc. A nyelv homályosabb, a szerkezet bonyolultabb, mint korábbi müveiben, a cselekmény időbeli kontinuitását az emlékezés szabdalja szét, azzal együtt a tömény filozófia. Éppen ez teszi majd szűk réteg olvasmányává Nagy András könyvét, az Európa utolsó nyarát, mely összegzi a századelő filozófiáját, eszme- és szokásvilágát, történelmét, valamint a szerző személyes tapasztalatát az életről alkotott — olykor kétségbeesett - véleményét.

(Magvető Könyvkiadó - T-Twins Kiadó, Bp. 1992)

476