Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)

kellene deríteni. És azt is, egymás közt vajon miről sugdolóznak? Mert hol nagyon jókedvűek, hol meg szomorúak, s valami azt sejdíti, hogy egyedül a szomorúságuk húz hozzám. A vidámságuk elválasztja őket tőlem. Vigyorogni fogok, hátha ezzel megtéveszthetem mindkettőt. Joe tiszteletlenül méreget. Nem inponálnak neki gödölyetörténeteim. De nem is neki akarok imponálni, saját életemet szeretném felderíteni. Ez se sikerül. Kigöndörítetlen szavakkal sem, úgy, ahogy az ember öntudat-káosza kavarog, csupa egymásra borított giccshistóriával, belekevert címszavakkal, és úgy se, hogy az öntudatra berzenkedett tudat megpróbál elméleteket fa- ricskálni. így is, úgy is marad valami megemészthetetlen furcsaság. Orosz fogságban menetelek a havon. Joe könyökét mutatja, ott jönnek ki ezek a históriák. Kibírhatatlan, hányán elsütötték. Az én történetem azonban más. Egészen más. Nem lefagyott kezemről, nem gennyes lábujjaimról akarok fecsegni, valami másról. Arról, hogy a mellettem menetelő cimbora jéggé ke- ményedett bajusza alatt katonabúcsúztatót dudorászik. Közben menyasszo­nyáról sóhajtozik. Nekem is mindeféle eszembe jut, s éppen az a megmagya­rázhatatlan, hogy mi. Azzal a bizonyos félgödölyével már összeházasodtunk. Hasa is gömbölyödik. Akkor is látszott, amikor rövid búcsút vettünk egymás­tól. Arra senki se gondolt, hogy ilyen hosszú lesz az a búcsú. Mindez azonban utólagos elmélkedés. Ott és akkor a havat rúgva nem a domborodó has képe villog a nyúltagyamba, vagy nem is tudom, hol villognak ilyen tudatalatti képek, hanem Sárika, aki csupán előgödölye. Homlokpusziknál többre soha­sem jutottunk. Sárikát ismételgetik lépéseim, bár azt a félgödölyét az elválás pillanatában mindenkinél jobban szerettem. Itt, a halál országában úgy lát­szik, megváltoznak a mértékek. Itt Sárika válik fontosabbá. A leromlott tes­tiség absztraktabba kapaszkodik, nem gyerekváró asszonyba, még akkor sem, ha az a gyerek tőlem való. A bevégzettség ellen harcol az eszmélet, mert az nem a jövő felé mutató. Sárikával még el sem kezdődött. Sárikával valamit elmulasztottam. Hátha jóvá lehet tenni, hátha vissza lehet jutni a valóság világába? Érted ezt Joe? Joe persze nem érti. Gúnyosan mosolyog és a savanyú a szőlő rókameséjét idézi. Holott egyáltalán nem erről van Szó. Sárika lehetett volna, hiszen es­küvőmre utazva, először hozzá mentem, s bejelentettem, holnap lesz az eskü­vőm. Hitetlenül hallgatta, homlokon csókoltuk egymást. Én, ki jól végezte dolgát, ő, hogy ez úgyis lehetetlen. Mégis lehetséges volt. Sárikából közben gödölye érett, nem önszorgalmából, hanem a fogság hidegében, ahol testté asztrálódott az absztrakció. Hogyan lehet ezt Joe-nak elmagyarázni, amikor a fogságot sem lehet el­mondani olyanoknak, akik nem élték át. Hogyan lehet a háborút elmesélni azoknak, akik nem háborúztak. Hiszen a bányamélyet sem lehet felfogni, filmről vagy televízióról. Joe ebbeli kétségemben váratlanul félig-meddig pár­tomra áll. Ne is erőlködj, nem érdemes. Egyszer miami barátomnak, mármint a valóban odavalósinak azzal téptem a számat, hogy 56 után nálunk hány embert végeztek ki és hányat vetettek börtönbe. Tudod mit válaszolt? Világ­szerte növekszik a bűnözés, hümmögte és bátorítóan hátba veregetett. Szóval van olyasmi, amit Joe is megért, meg persze én is sok mindent megértek abból, amit Joe nekem foghegyről közbeszúr. Hanem a Sárika-történet másik oldalát, vagy az ehhez kapcsolódó újabb hozzáállásomat aligha tudná követni. 40

Next

/
Thumbnails
Contents