Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Kapronczay Károly: Ukrajna - Egy nagyhatalom születése (tanulmány)

telmiségre és csak részben a hadsereg ukrán elemeire támaszkodhatott. A dekabristák között is szép számban voltak ukránok, rendelkezett ukrán tagozattal, a Déli Szövetség és az Egyesült Szlávok Szövetsége is ukrán részleggel bírt, sót kimondottan ukrán katonai megmozdulásnak minősült a cernyigovi ezred dekabrista lázadása. Viszont kimondottan ukrán nemzeti célokat szolgált a kijevi Cirill-Metód Társaság.

Az ukrán nép a 19. század elejétől két egymástól sokban eltérő állam keretei között élt. A legnagyobb területen és létszámban Oroszországban éltek, Galíciában ennél jóval kevesebben. Ez utóbbi terület lakossága 1817-ben 3,5 millió, 1845-ben pedig meghaladta a 4,7 milliót, amelynek 60%-a ukránnak minősült. Annak ellenére, hogy itt sok vonatkozásban jobb feltételek voltak az oroszországi állapotokhoz képest, Galícia a Monarchia legelmaradottabb koronatartománya volt. A kapitalista termelési mód ide csak korlátozott mértékben tudott behatolni. Az osztrák kormányzat az olcsó nyersanyagszállító Galíciát kitűnő piacnak tartotta az osztrák és a cseh tartományok ipara számára. A 18. századi állapotokhoz képest itt alig történt változás, József császár rendelete értelmében ugyan a jobbágyság szabad költözési joggal rendelkezett, de ha meg akartak élni és meg akarták tartani egyetlen jövedelmi forrásukat, a telküket, akkor továbbra is robotolniuk kellett. A robot és az egyre fokozódó állami adók, továbbá a katonáskodás hatalmas terheket róttak rájuk. A galíciai jobbágyság elégedetlenségéből fakadó mozgalmak szinte napirenden voltak. 183p-31-ben innen indult ki a magyar történelemből is jól ismert koleralázadás.

Rendkívül összetett az 1831. évi lengyel felkeléssel kapcsolatos galíciai helyzet. A lengyel nemesség itt - a lehetőségekhez képest - elégedett volt helyzetével, hiszen az osztrák kormányzat biztosította gazdasági és kulturális vezető szerepét, s bár a tartomány kormányzását nem bízta rájuk, mégis részt vehetett az ügyek intézésében. A lengyel felkelés idején megmozdult a galíciai lengyel nemesi társadalom, s mivel az akkori osztrák kormányzó nem gördített akadályokat, egymás után szervezték a segítőakciókat a felkelők számára, százával indultak az önkéntesek a felkelők megsegítésére. A felkelés leverése után pedig a menekültek ezrei érkeztek Galíciába, ahol megfelelően gondoskodtak róluk. Erre Európa közvéleménye valóban felfigyelt, amit az ukránok meglehetősen közömbösen szemléltek.

A lengyel-ukrán ellentét szinte az élet minden területén tapinthatóvá vált, s a gyűlölet könnyen játékszerré vált a hatalom kezében. Valójában ez történt 1846-ban, amikor a lengyel emigráció mindhárom országban (Oroszország, Poroszország és a Monarchia) élő lengyelek felszabadító felkelését hirdette meg. Igaz, ez a felkelés 1846. február 18-án csak Krakkóban tört ki, az akkor megalakult nemzeti kormány a teljes jogegyenlőség mellett kárpótlás nélküli, földdel együtt történő jobbágyfelszabadítást ígért, a felkelésben részt vevő zsellérek részére az állami javakból történő fóldjuttatást is tervbe vette.

A krakkói mozgalommal egy időben kisebb felkelések törtek ki Galícia más vidékein is, ami rendkívüli veszélyeket rejtegetett az osztrák kormányzat számára. Minden körülmények között meg kellett szervezni a felkelés elfojtását. A galíciai jobbágyok a kilátástalan helyzet és a sorozatosan ismétlődő természeti csapások miatt ekkoriban már hónapok óta mozgolódtak. Az osztrák hatóságok minden pillanatban várták a parasztfelkelés kitörését. S mivel

458