Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)

hogy ilyen fiatal vagy, mondta, mennyi időnk lesz egymást szeretni. Aztán mégsem maradt elég idő, ehhez meg se kellett halni, egyszer csak elszállt a gödölyeség varázsa róla. Van előhűség? Vanni van, de van-e értelme? Eldöntőén fontos értelme. Erre is nehéz válaszolni. De mégiscsak jobb a nem szűz, aki hű, mint megfordítva. Az előhűtlenség azért talán mégiscsak befolyásolja a gödölyeség minőségét. A hangulatát is. Annál az egzotikus asszonynál nem annyira. Ó meg volt győződve, hogy már előbbi életükben találkoztak, s akkor valamilyen formában méltatlanokká váltak egymáshoz. Ezért az elkésett találkozás a büntetés, amely megint csak ideiglenes beteljesülést ígér, azonban ez csak közbeeső élet, hátra van a tökéletes találkozás. Ha így van, akkor mit számítanak az egyetlen életre szabott törvények? A túlvilágnak mások a szemhatárai, odáig nem lehet ruhástul, cipőstül régi vétkekkel befröcskölve elérkezni. Tapintható-e egyáltalán a gödölyeség? Színnel, szaggal, hanggal, egyetlen kacaj csilingelésével, könnycseppel, ami olyan, mint a harmat, becserkészhető-e? Nem hisztérikus nevetéssel, vagy zokogással, az már nem a gödölyékhez tartozik. Csupán egy érzékszervvel szimatolni utánuk alighanem hasztalan.

Normafelelős barátja mesélte annak idején, hogy hiába kísérletezett helyes normát szabni bonboncsomagoló asszonyoknak, ahányszor szűkén mért idővel a helyszínen ellenőrizte őket, mindig sokszorosan túlteljesítették a normát. Végül kiderült, abban tévedett, hogy a négyszeres papírba csomagolt bonbonkülönlegességet, amit ő előtte mindig egyenként csomagoltak, előkészített, négyszeres papírba egyszerre göngyölték be. Valahogy így kellene a múlt pillanatot utolérni. Egyetlen mozdulattal kinyitni és szépen, sorjában, akár megfordított sorrendben újból lenyelni az összes gödölyéket.

Joe-t az ilyen töprengéssel nem lehet zavarba hozni. Neki az a fontos, ami van. Általában elégedett a pillanattal, dicsekszik is vele. Hercig, kicsi asszony. Benőtt a feje lágya. Kipróbált, tapasztalt, egyhamar nem rúg ki a hámból. Amíg marad, jó, ha elmegy, lesz másik. Honnan tudod? Eddig így volt. És mindegy? Nem mindegy. De legalább más, és az is jó. Mi a jó benne? A másság. Ezt a mostanit úgy szereztem, hogy azt megelőzőleg két barátom járt vele. Egyszerre? Nem egyszerre. Egymásután. Éppen ideje volt, hogy én következzem. Emlékszel a miami delfinekre meg a gyilkos bálnára? Együtt ültünk veled a tribünön. Ő is ott ült, csak nem velünk. Három padsorral arrébb. Az ember szerencsére életének nagyobb részét elfelejti. Én nem felejtem el. Csak nem vezetsz naplót? Nincs szükségem rá. Ha megkérdezed például, hol laktam tíz év előtt, nem kell utánagondolnom. Mert ott laktál, ahol most. Dehogyis. Egy piti szállodában laktam. Mosdó, ágy, különben egy minden hájjal megkent rablóbanda tanyázott a hotelben. Esténként osztozkodtak a szajrén. Nekem is kínálták a jobbnál jobb dolgokat féláron, de nem akartam orgazdává válni. Féltél tőlük? Frászt féltem, nagyon kedves emberek voltak, az ő számlájukra ittunk, én meg árultam nekik a szalámit. Ruhásszekrény nem volt a szobában? Nem, csak fogas meg egy éjjeliszekrényféleség, abban tartottam a fehérneműmet.

Jó, hogy az ember el tudja felejteni az életét. Persze, hogy jó, de nem muszáj. Utólagosan ki is lehet szépíteni. Nekem elég lenne egy-két morzsányi, a legkedvesebb pillanatokból, úgy, ahogy volt. Ezek visszaszimatolhatatlanul mind a gödölyékhez kapcsolódtak. Pedig álmomban tudok szagokat érezni, jót, rosszat egyaránt. Természetesen ébren is, sőt, önkéntelenül még úgy is, hogy jó terelő puliként ismeretlen fa felé meresztem az orromat, s régi juhnyájak

38