Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Csokits János: Széljegyzetek és glosszák az angol művelődéstörténet köréből

tekint, azt egyszerűen, néhány ecsetvonással emeli ki, úgy dolgozik mint egy karikaturista. Sivár tájai, városrészletei, kísértetszerű alakjai, a bohózat és a tragédia közötti senkiföldjén mozgó fekete, sárga, piros emberkéi, groteszksé- gükkel Chaplin-figurákra emlékeztetnek. Herbert Read, angol művelődéstörténész megfigyelése szerint egyetlen festő sem volt olyan fogékony az angol iparvidék poézisa iránt, mint Lawrence Lowry.

A sivárság poézisa? A galéria most Lowry néhány tájképét is kiállította. A katalógus címlapján látható „Fylde Farm” téli tájat ábrázol, a végsőkig leegyszerűsítve. Behavazott mezők sövénnyel elválasztott parcellái között fehér út kanyarodik a láthatár fekete vonala felé. Szürkésfehér a föld, szürkésfehér az ég. Sehol egy ember. A nézőt szinte mellbe üti az üresség érzése, a hiányérzet, a kétségbeejtő magány. Mindez a legegyszerűbb eszközökkel. Hasonló a három tengeri táj is. Tejfehér felhőket tükröző víz, gyöngyházfényű hullámok szabályos játéka. A tompa világítás eget-vizet egybemos, a mákonyos hangulatú táj látványa elzsibbaszt, elandalít, de ez nem az álom zsibbadása: aki ezt festette, az a halálra gondolt. Életnek nyoma sincs a képen, ábrázolhatná akár az ősvilági tengert is, amelyben még egysejtű élőlények sem léteztek. Hatása, különös módon, mégsem negatív. Feltehetőleg azért, mert lelkiállapotot, emberi helyzetet fejez ki és a néző a teljes üresség látványára a teljes egyedüllét átérzésével rezonál. Vitatható, hogy az ember nélküli táj segélykiáltás-e, vagy helyzetkép, helyzetleírás.

Bemard Levin, ismert angol publicista és kritikus, a hatvanas évek közepén a londoni Taté Galériában rendezett nagy Lowry-kiállításon az egyik ilyen tájkép mellett a következő feliratot olvasta: „Amikor a festő ezen a képen dolgozott, egy hajót is látott a tengeren, de nem vitte rá a lélek, hogy belevegye a képbe.” Levin ezt úgy értelmezte, hogy Lowry „szenvedélyesen” meg akarta tisztítani a világot attól a „szennytől”, amelyet az emberi jelenlét képvisel. „Ez nem közönséges emberkerülés jele, írja, hanem olyan tragikus természetre vall, amely képtelen kilépni önmagából, hogy elérje embertársait, és ezért rossz néven veszi létezésüket.” Én úgy érzem, hogy Levin analízise pontatlan. Eltekintve attól, hogy a pusztaság érzése Lowry művének csak egy kései szakaszára jellemző, és arra se egészen, az ember nélküli, üres tájak az ő esetében nem embergyűlöletről, hanem magányról tudósítanak. Akár ragaszkodott ehhez az állapothoz, akár nem, nyilvánvaló, hogy gyötrelmesnek találta, különben nem próbálta volna festés útján szublimálni. Ha így könnyebben tudott festeni, ezt nem vehetjük zokon, ha pedig menekült volna a magánytól, talán nem rajta múlott, hogy magára maradt. Irgalmatlan ipari társadalom festője volt: arra reagált, amit meglátott, amit megélt. Sorsa a felfedezőké. A sarkkutatót nem ítéljük el, ha megfagy a hóviharban.

(Elhangzott az angol rádió magyar műsorában - 1982)

440