Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Csokits János: Széljegyzetek és glosszák az angol művelődéstörténet köréből

narodnyik esztétika a táj tisztaságában feloldott szenvedést megpróbálja úgy beállítani, mintha a festőművész a realitás, a szociális problémák elől egy ember nélküli világba menekülne. Csakhogy Dürer, Seghers és Turner a valóságot, az embernél ősibb, erősebb és tartósabb valóságot, a természetet festették. Nem ők a menekülők, inkább úgy tűnik, hogy az emberközpontú paradicsom, a falanszter hívei képtelenek szembenézni azzal, ami a világban és a művészetben az emberen túlmutat.

(Elhangzott az angol rádió magyar műsorában - 1980)

Terápia a magány ellen

A londoni Crane Kalman Galériában ismét látható az 1976-ban meghalt Lawrence Lowry harminckét olajfestménye. A galéria tulajdonosa, Kálmán András, a katalógusban joggal hiányolja, hogy ennek az eredeti angol festőnek még soha nem volt külföldi kiállítása. Érvelése azonban nem mindenben helytálló. Egy helyütt például azt írja, hogy egy ilyen külföldi Lowiy-kiállítás „az angol társadalomtörténet képes krónikája lenne”. Ez minden? Úgy értsük ezt, hogy a festmény csupán illusztráció, ábra a szociális fejlődés jobb megértéséhez? A katalógus szerencsére idézi Kenneth Clark angol művészet- történészt, aki szerint „Lowry az ipari társadalomnak sokkal igazabb képét hagyja az utókorra, mint amilyet az romantikus hajlandóságú íróktól fog kapni. De az utókor természetesen azért szentel majd figyelmet neki, mert igazi művész, aki arra reagál, amit lát, függetlenül attól, amit a látvány jelent vagy jelképez, azután résztvevő megértéssel tűnődik az eredményen”. Kenneth Clark itt egy ősi esztétikai közhelyre figyelmeztet minket, amely igazságot elméletektől fertőzött korunkban sokan mégis elfelejtettek. Ne féljünk még egyszer kimondani: a képet nem a témája teszi remekművé. A minőség független a mondanivalótól. Nem az a lényeg, mit ábrázol a művész, hanem az, hogyan ábrázolja. Ez éppen Lowry esetében lényeges szempont.

Lowry huszonkét éves volt, amikor a század elején az észak-angliai Sal- fordban szembekerült a tizenkilencedik századi ipari forradalom maradványaival: a füsttől, koromtól, savas-lúgos gőzöktől feketére mart utcákkal, omladozó gyárépületekkel, és azzal a sok szánalmas emberrel, aki ezen a komor dantei tájon élt. Az élmény olyan elemi erővel hatott rá, hogy többé nem tudott szabadulni tőle és, mint valami megszállottság, fél évszázadon át az ipari világ megfestésére ösztönözte. Saját elbeszélése szerint a látvány először iszonyattal töltötte el és hat esztendőbe tellett, amíg megtanult látni: a szépet meglátni a rettenetesben.

Lowry nem realista festő - „neoprimitívnek” mondják -, képei mégis pontosabban érzékeltetik az északi iparvidék kietlen valóságát, mint a fényképek másoló-technikájával dolgozó művészek festményei. Noha mindig ugyanazt a néhány témát variálja, mégsem egyhangú: a monotónia a témában rejlik, ő inkább elevenné, emberivé teszi amit lát. Kültelki utcarészletek: a gyárudvar, a vasúti átjáró, a gyaloghíd, a grund, a szeméttelep, sárgult házfalak és roskatag épületek - akár egy József Attila-vers elemei. Amit Lowry lényegnek

439