Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Csokits János: Széljegyzetek és glosszák az angol művelődéstörténet köréből

Henrik seregében, a róla szóló királydrámában. David Thomas joggal teszi fel a kérdést könyvében: vajon a drámaíró nem apjának üzletfeleit figurázta-e ki az V. Henrikben? Thomas megemlíthette volna „A windsori víg asszonyok” című vígjátékot is, mert Bardolph abban is szerepel, éspedig egy évvel korábban, mint az V. Henrikben. A vígjáték 1597-ben készült, a királydráma 98-ban. Shakespeare sokat gondolhatott apjának uzsorás tevékenységére, erre vall az a megértés, amelyet a Velencei kalmárban Shylock alakja iránt tanúsít, és a Hamletben Polonius tanácsa Párizsba készülő fiának, Laertesnek:

Kölcsönt ne végy, ne adj, mert a hitel elveszti önmagát, el a barátot;

* viszont, adósság a gazdálkodás

hegyét tompítja*

A Hamletet 1600-1601-ben, harminc évvel a kínos stratfordi események után írta. Pszichológiai furcsaság, hogy az apa kétes tevékenységére visszaemlékező fiú bölcs élettapasztalatát egy fiát intő apa szájába adja. így szublimálnak a költők.

(Elhangzott az angol rádió magyar műsorában - 1985)

Régi szép idők

Amikor a humanizmus eszméiről beszélünk, óhatatlanul Erasmus, Morus Tamás, vagy Montaigne műveire gondolunk. Vannak más lehetőségek is. Például, megkérdezhetjük: milyenek voltak az igazságszolgáltatás, pontosabban az ítéletvégrehajtás eszközei a renaissance és a felvilágosodás korában? Üssünk fel néhány régi krónikát. A válaszért nem kell mélyre ásnunk.

Az észak-angliai Halifax városa az újkor kezdetén különleges vérpaddal büszkélkedett. Nevét is megőrizte a köznyelv, és a „Halifax Gibbet” ma is fogalom, holott a kivégzésnek ez az eszköze már több mint háromszáz éve nem létezik Angliában. A híres vérpad, mint annyi más találmány, véletlennek köszönhette létrejöttét. Halifaxben 1541-ig a bírósági végrehajtó egyszersmind a városi hóhér szerepét is betöltötte: neki kellett végrehajtania a halálos ítéletet, amely rendszerint akasztásra, vagy fővételre szólt. Egy akkor még érvényben lévő középkori törvény lehetővé tette minden olyan személy halálra ítélését, aki tizenhárom pennyt meghaladó értékű árut lopott, és úgy látszik, sok volt a tolvaj, mert a derék helyhatósági közeg egy napon megelégelte a véres munkát és közölte a városi tanáccsal, hogy leteszi a bárdot. Ajelöltek nem tolakodtak a vörös sipkáért és a válságban az egyik városatyának az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy be kellene vezetni a „személytelen” kivégzést. Ebből a célból összeeszkábáltak egy szerkezetet, amely hasonlított a nyaktiló ma ismert változatához, csak éppen kezdetlegesebb volt. A két gerenda között kötéllel felhúzható, illetve lerántható nehéz fatömb aljára egy éles bárdot szereltek és a halálra ítélt tolvaj, ha akarta, maga ránthatta meg a

* Arany János fordítása.

434