Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Láng Zoltán: A zöld kilences (próza)

meg ismét, amikor megpillantottam a házat, leültem egy kőre, és ettem a szilvát, mert ahogy mondani szoktad volt, nincs olyan evilági dolog, ami ne tűrne halasztást, de hamarosan türelmemet vesztve becserkésztem a házat, belestem egyik ablakon, semmit se láttam, kiskorodban, mesélted, bakancsos lépteket hallottál az ablak alatt, aztán ugyanazokat még egyszer ugyanúgy, és reggelre számtalan bakancsosnak kellett volna állnia azon a talpalatnyi helyen, ahol én álltam, és ölbe kapott az anyád, ne félj, mondta neked, azok ott kinn nagyapád álmából jöttek elő, és a ház elé kerültem, a homlokzat előre bólintott, mintha a lépcsőkre készülne esni, egy pillanatra megdermedtem, mintha az árnyékomat kifeszítették volna a ház falára, és úgy éreztem, nem tudom befejezni a mozdulatot, mert arra vagyok hivatva, hogy az omladozó ház látványához adjak némi többletet, de végül csak belöktem az ajtót, most is látom magam a szoba közepén, ugrásra készen, csak a szemem mozog, a foghíjas zsalugáteren keresztül keskeny sávokban csapódik be a fény, szállingózik a por, a hátam mögött mozdul valami, egy nesz se, vámom kell néhány pillanatot, akkor volt, nincs, megfordulhatok, és később, miután betettem magam mögött az ajtót, még eszembe jutott valami, és az ajtó alatt becsúsztattam a kártyalapot, és még most sem, most, hogy itt állok lecsótól maszatos képpel a jogász konyhájában, most sem tudom, hogy ott a malomnál a zöld kilencest húztam, pedig az biztosan jelent valamit.

430