Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
- hacsak nem globálisan mérgezik meg ezt a vidéket is. De hát ki tudja, hogy a természet hogy’ viselkedik, amikor körben mindenhol minden szutyog a mocsoktól? Mert innen ötszáz méterre már ihatatlan a kutakban a víz. A levegőnk tiszta - zuzmó nő a sziklákon -, a vizeink ihatok - a patakban is még; a vízfolyás a síkság felé mossa a koszt, ide föl nem fog kúszni, csakhogy igazában védelem-e az az ember számára, vagy vigasz-e, ha csak nekünk vigasz? Azért nem érezzük magunkat igazán védettnek, mert egyedül vagyunk. Olyan ez, mint a mi kincsünk. A többi mind szegény, csak mi vagyunk ebben gazdagok. Csak nekünk van. Mennyi beteg embert látunk! Mit követnek el maguk ellen? - Hál’ Istennek, az egész család egészséges, s ez azért lehetséges, mert mi elfogadjuk a lehetőséget: megmaradhatunk egészségeseknek, ha figyelembe vesszük a környezetet. - Öröm egy fát rátenni a tűzre, amit magam szedek kint a jó levegőn; inni a tiszta forrásból, vagy abból készíteni a teát. A tehenünk azt a füvet eszi, ami nincs megmérgezve - remélem. Bizonytalan érzés, de mégis: kegyelem. Ugyanakkor azért nem érzem jól magam a bőrömben, mert csak nekünk az. A többi ember nem is igényli ezt az állapotot? Nem tudom. Mert akkor miért szemetelnek? Tisztán tarthatnák a portákat, a falut, a környéket. Nem elég bevakolni egy házat! Meg kell nézni a hátsó udvarokat, mi van ott! Soha nem volt ennyi patkány a falvakban; mondják, hogy nem volt. Most mi történt? A patkány mindig valaminek az indikátora. Nem jön csak úgy! Az valami bűnünk miatt jön. Itt is körülnéz évente egy. Megfogják a foxik, de lehet, hogy továbbmenne. Ha már ötven évet megértem úgy, hogy nem jártam orvoshoz és életemben nem voltam kórházban, akkor valamit jelent az, hogy ennyire szeretem a természetet. A feleségem Pesten sokkal többször volt beteg: tüdőgyulladás, derékfájás, miegymás. Semmi baja! Odafigyelünk a környezetünkre, amire mások általában nem. Nem törődnek vele, hogy milyen levegőt szívnak, hogy milyen emésztőgödrük van. Nem törődnek a patakkal, hogy abban trágyalé folyik. Csak kint legyen a szemét, a szenny a házból, a többi nem érdekes. Pedig nem elég élettérnek egy ház! Nem ez a világ az, amiben az ember egészségesen tudna élni. A trágya lehet, hogy szennynek tűnik, de nem az. Maga válik talajjá. Mivel odafigyelünk rá, s a trágyadombot, mint a patikát, tisztán tartjuk, ezzel soha életünkben nem fertőztük meg a tejünket. Még egy hasmenésünk se volt! Az, hogy a tehén csapkod a farkával, s beesik egy darab ganéj a tejbe, nem számít. Ezt jelenti ez a kicsi sziget: ökológiai szempontból megnyugtató is meg nem is. Persze reménykedünk, lehet, hogy a falvak is megváltoznak. Már hallottam, hogy falugyűléseken morogtak az emberek a szemét miatt, hogy mellé dobják, hogy kihordják a patak partjára, árokba, erdőbe. Idős barátunkra gondolok, meg a feleségére: ahogy eldobják mások - nyaraló szomszédaik - a szemetet, ők krisztusi módon összeszedik, leviszik türelmesen. S lám, a két szomszéd is jobb belátásra tért; nem dobják el. Lehet, hogy át fog alakulni a falu, s tisztulni fog ez a vidék, és akkor majd kiteljed a sziget, az a terület, aminek úgy örülhetünk. Lehetséges, s akkor nem leszünk mi mindjárt egyedül. 422
