Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)

a kocsi az állomásra, hogy menjek iskolába. Persze magamban sírtam csak; nem lehetett apám előtt. Befelé folytak a könnyeim.

Szerettünk Budapesten élni, a feleségem is odavaló. Kedves, szép helyekre emlékezünk, s hiányoznak is, de soha nem tudtam elfelejteni, hogy a tanya milyen volt. A mikrovilág. Mindig úgy voltam, hogy a mikrovilágot, az apró dolgokat jobban szerettem. Kézbe vehetők. Hozzáférhetők az egy helyre szögeit ember számára. Olvastam Hermész Triszmegisztoszt, benne van, hogy ami lent van, az mint ami fent van, s én úgy gondoltam, hogy ami kint, az bent; nem kell elmenni sehova, nem kell világot járni ahhoz, hogy a világot megismerjük.

Diákéveim alatt a tanyán - ami Budapestnek kontrasztja volt - nagyobb élményt jelentett egy királydinnyebokor, mint a Parlament. Vagy egy heverő naprózsa vagy a hangyaleső fordított kúpja a földben. A szélfútta homok, a nyárfaerdők, vagy a tocsogók, vizek világa a szitakötő lárvával, teknősökkel, halakkal. A füst illata, amit megszoktam; - akáccal tüzeltek. Emlékszem ahogy fogadtak, emlékszem a mézes dióra, amit Matild néni adott, meg a szüretekre, a mustra. Az az ízes magyar nyelv, amit ott beszéltek az emberek! Csak félig tudnék úgy beszélni, mint ők! A magyar nyelv csodáiban nevelődtem, s ezért is boldog vagyok. - Kocsin ültünk Imre bátyámmal, s jött velünk szembe egy kisgyerek, ötéves talán. Kalap a fején, tarisznyával. Fel- nőttesen volt öltözve, de mezítláb. Közelebb ér, köszön: - Dicsértessék! - a gyerekek így köszöntek régen a tanyán. S mondja Imre bátyám: — ’dörökké! No, Jóska, hát mi újság? Mondja Jóska: - Hát, Imre bátyám, most má’, most má’ majd szögre akaszthatjuk a kenyérevő szánkat! - Ez a pici gyerek! Ötéves! Sose felejtem el ezeket a képeket, s van ilyen millió. Össze kellene gyűjteni.

Imre bátyám nem lepődött meg, mert természetes volt, hogy így beszélnek az emberek. Derűsen kuncogott magában.

Budapest bármilyen jó volt, ezeket az apró dolgokat és ezt a világot nem tudom elfelejteni. Hozzá kell tenni még, hogy sajnos Budapest egyre romlott. Most már lakhatatlan.

Fönn a budai hegyek oldalában, az Árpád-híd fölött laktunk. Márti - feleségem - lakását és anyámék lakását elcseréltük egy nagyon szép telekre két házzal, és ott éltünk. Láttuk a Dunát meg a Parlamentet; elláttunk egészen Vácig. A kiscelli agyagbánya szélén volt a házunk, ott voltak a közelben a rokonaink. A keresztanyám is. Pár éve még vaddisznók dagonyásztak a bányában, s közben tíz percre voltunk a Flórián tértől. Csodálatos világ volt, a gyerekeink ott voltak kicsik, ott tanultak síelni.

Volt egy gyönyörű kertünk. Megcsinált kert, még nem olyan, mint ez, hogy az ember békén hagyja, s csak azt veszi el, ami nagyon kell, s a többi ott marad, és rendezetté válik. - Valóban törekedtünk arra, hogy olyan legyen, mint az általam jellemzett polgári lakás, ahol szerettem a puhaságát, a szép tárgyait. A kerttel megcsináltuk ezt. Terveztünk, építkeztünk.

Egyszer csak nem bírtuk tovább a zajt, a port, a bűzt, a patkányokat, a szemétkirályt és a sleppjét, akik a szemétbányában turkáltak. — Mert oda hordták aztán a fél város szemetjét. - El a kapu előtt ötpercenként egy szemétszállító autó, s a szél mindig a város felől fújt.

Egy csomó minden a fejünkre szakadt, az idill összezavarodott. Fölka411