Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (próza)

kiderüljön a gödölyesége? S ha igen, mennyire? Elég a homlokát megsimogat­ni, barackot nyomni a fejére, szájoncsókolni, letepemi, miközben a gödölye tétlen marad, vagy neki is fel kell ajánlkoznia önkéntes áldozatul? Bonyolult ilyen egyéni norma felépítése, kielemzése. Az utána gondolt összekuszálja az előbb történteket, s a töprengésbe a leküzdendő álom szétfoszló motívumai zavaros örvényeket kavarnak. Mintha az amúgy sem kiderített fajtájú és tu­lajdonságjegyű bokrok-fák menet közben nemcsak futnának, hatalmas, tüzes sárkánynyelveket öltögető békákká változnának, hanem pislákoló mécsesek is egy lebombázott templom szétdúlt oltárán. A mécseseket ismerősöknek tűnő kedves, idősebb asszonyok helyezték oda. Bizonyosan valami összefüggésre utalva, talán a gödölyék halandóságára, vagy általánosabb gyászra, tömeg- pusztításra, járványra, egyebekre figyelmeztetőn. Akár így, akár úgy, az első gödölyére kell összpontosítani. Ez nem olyan egyszerű. Szőke volt, barna, vö­rös, fekete. És a szeme? Alighanem nagy, csodálkozó szemmel figyelt a világba, mókusszemekkel pislogott, talán éppen saját kibomló copfját tanulmányozta, nem is volt copfja, hanem széltől borzolt, szerteszálló, göndör haja. Ezt az ide-oda ugráló körvonalat meg kell állítani. Copftalanul pufók arc fintorodik elő, rózsaszínűén, mint a kismalacok hasatája. Herceg Péter húga, rövid, kockás szoknyában, aztán pöttyös dísz- magyarfélében. Palotást táncolnak. Hogyan is kellett palotást táncolni? Ak­koriban tudta, az intézet hórihorgas tánctanára gondosan ügyelt arra, hogy a kiválasztott párok a vizsgabemutatón, ami majdnem egybeesett a félévi bizo­nyítványosztással, szégyent ne hozzanak parókával takart kopasz fejére. Pi­roska is tudta, pedig ő nem gyakorolhatta annyit, mindössze kétszer volt közös próbájuk, addig hónapokig lányok nélkül lépegettek a csattogtatóval alátá­masztott jelszavakra. Egyszóval Piroska! Nem, mégsem ő. Bár valami lovagi érzés aurája kétségtelenül lebeg a történet felett. Ahhoz azonban, hogy gödö­lyévé változtassa, nem elegendően. Még akkor sem, ha az intézeti diáktársak csúfolkodva mutatnak rájuk, mármint Piroska bátyjára, Péterre, meg rá: ott bandukolnak a sógorok. Mikor lesz az esküvőtök, hékás? Nagyon elhamarko­dott gyanúsítás ez. Jogosultságához a táncvizsga után legalább mégegyszer összetalálkozhattak volna, de soha többé nem találkoztak. A szülői látogatá­sokra Piroska nélkül jöttek Péter szülei. Netán tízéves lovagi lényemtől fél­tették, nehogy idő előtt Szép Ilonka módjára reménytelenül belémszeressen, aki közönséges vadásszal tévesztette össze Mátyás királyt? Nem, ez nehezen feltételezhető. Négy-öt évet előre kell szaladni az időben. Onnan integet a piros copf, de egy fekete, loknis frizura is. Ketten vannak. Ez különös, bár annyi lehetséges lány közül, mindössze kettő, jelentős fókuszszűkítés. Hát még, ha gomolygó nyári gyermekpanzió konglomerátumából két hús- és vér- alak, Sárika és Mariann ilyen pontosan kiszűrhető. Körülbelül egyidősek. Sárika talán pár hónappal öregebb. Mindketten szerelmesek belém. Én is beléjük? Szó sincs róla. Vagy mégis? Valami szomorúság leng közöttünk. Mi­féle szomorúság? A két lány engem sajnál. Panaszkodom nekik, szerelmi bána­tomat panaszolom. Ók megértőén hallgatnak. Szerelmes vagyok Szerafinba, a tizennyolc éves nagylányba, aki öreg ördög érti, hogyan került ide, a magam- korú és nálamnál kisebb gyerekek közé. Állítólagos nagybácsija hozta ide, a tényt titok lengi körül. Valaki azt mesélte, amikor az az idős, szakállas úr idehozta, sokáig csókolóztak a villához közeli mólón. Most is furcsa dolgok 34

Next

/
Thumbnails
Contents