Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

kel villannak a tudatodba, kapkodni kellene, hogy nyalábba fogjad. Hol fény, hol íz, hol dallam. Az én gondolatom, hogy nem ülök a szánra, az is ilyen. Mert a számba gyűlt íz ugyanakkor arra csábít, hogy beleüljek. Na jó, hát akkor mondom én is az elmondhatatlant. Menetelek. A tömeg is velem menetel. Valaki májusi zászlót nyom a kezembe. Izzad a tenyerem, utálom a zászlót, egy szakállas valakit ábrázoló képet nem tudok másra sózni, mindenki elhúzódik tőlem, ugyanakkor az elhúzódok közvetlen mellettem szorongva összeszorítanak. Érted? Miért ne érteném? Az álomban is így van. Futnék, de földbe gyökerezik a lábam és jön a rém. Jó, ha akarod, a rém is ott bujkál a tömegben. Tudod ki az? Ki? Te vagy az, Csenge. Kezdek félni tőled, jobban mint azoktól a farkasoktól annak idején. Félek tőled, mert benned már nem szabadna csalódnom. Ugyanakkor a tapasztalat és Szalámi Joe... Az kicsoda? Szalámi Joe egy szemétláda. 0 az, aki mindenben kételkedik, és igaza van. Igen, a tapasztalat és ő mindenesetre azt állítják, mindenkiben csalódunk. En is benned? Te is. Amikor rájössz, hogy öreg vagyok. Jó vicc, ezt most is tudom. De amikor arra jössz rá, hogy az öregség öregség. Szimplán és nem rendkívüli módon. Athidalhatatlanul, feloldhatatlanul. S amikor rájössz, nem vagyok Salamon király, aki magához rendelte a kisdedeket, hogy melegítsék a testét, hanem vívódó, kiváltságok nélküli, szerencsétlen világban élő polgár. Gazdag sem vagyok, ami felvonóhidakat működtet, várat épít, s annak a legmagasabb, legszebb toronyszobájában ölébe ültet téged. Most is az öledben ülök. Nem vagyok nehéz? Otgrammnyi súlyoddal hogy kérdezhetsz ilyet? Kövér én vagyok. Nem vagy kövér csak telt. Ezt is az öregség hozta magával. Világéletemben szikár voltam, a tisztességes kakas mindig szikár. Majd lerágom rólad a fölösleget. Elkezdhetem? Elkezdheted. Hű, ez fáj, így ne! Inkább kiegészítem a gondolatomat, azt a tömeggel menetelőt. Nemcsak arra gondoltam. Egyszerre valami teljesen másra. A szavak mögött kép is volt, mozgékony festmény. Apám ül a szobában, állólámpa alatt, és egy piros borítékú könyvből olvas fel nekem meg anyámnak. A szerző nevére is emlékszem: Crocker. Angol író, te persze nem ismered, de nem vesztettél vele semmit. Lehet, hogy nem is így hívták. Nekünk viszont tele volt a könyvespolcunk a regényeivel. Mind angol gyarmati históriák, a helyszín főleg India vagy Indokína, de egyetlen könyvnek sem tudom a történetét. Igaz, egyiket sem hallgattam végig. Mielőtt apám befejezhette volna az olvasást, vissza kellett mennem az intézetbe. A következő karácsonyi szünetben újra kezdődött a Crocker-szeánsz. Úgy tűnt, valamennyi könyv végtelenül egyforma és végtelenül unalmas. Tulajdonképpen nem is fontos, hogy mivel végződik. Drámaiságát nem is magából, hanem abból merítette, hogy tudtuk, alighogy elkezdődött a felolvasás, már vár a kon- viktus, a szigorú papok és a kegyetlen osztálytársak. Kegyetlenek voltak az osztálytársaid? Minden gyerek kegyetlen. Az nem igaz.

Csenge mosolyog. Most min mosolyogsz? Azon, hogy nemcsak gondolataim vannak, de szám, kezem, testem és a testiségben elolvad a szomorúság. Nem olvad el. A szomorúság erősebb, mint az öröm. Tudod ki volt Andrej herceg? Ne is mondd, úgyse ismerted, lehet, hogy én sem. De tegyük fel, volt egy Andrej herceghez hasonló valaki, aki elesett a napóleoni háborúk idején, aztán jött Tolsztoj és megírta a Háború és béké-t, abban is elesett egy Andrej herceg, később film lett belőle, a színész eljátszotta a herceg szerepét, s ő is elesett, először a filmben, aztán véglegesen. Végtelen hosszú temető, nem gondolod?

392