Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

kólába fogom járatni, ez, ahol most van, nem fekszik a természetének. Ezt meg ki mondja? Bibircsókos, kövér szomszédasszony. Ilyen mondatokat kell hallgatni, kedden, szerdán és azután is. Csenge nincs, a kórházba se jött el, oda se engedték. Az üdülőhelyre sem, ahol gutaütéses utánkezelt betegek között eszi az ebédet és a vacsorát. Ide-oda torzuló szájakkal néz farkasszemet, mintha a szájak szemekké válnának és bandzsitanának. Jó, hogy Csenge nem jött a kórházba és nem jött az üdülőhelyre. Ha eljött volna, megszökik vele. Ilyen gyöngén azonban nem lehet sehová se indulni. Pláne, ha nincs is hová. És levél se jön. Ez is jó. A teljes reménytelenségben van valami vigasztaló. Olyasféle, hogy ezt már úgyse lehet soká kibírni. A teljes reménytelenségnek nincs teste, ezért más testiséggel is kitölthető, el lehet menni helyette gombát vagy hecsedlit szedni az erdőbe, fólkapaszkodni a szőlődombra, lenézni a kis ház felé és felsóhajtani. Eddig tartott az élet, már nincs. Az az üresség, ami most van, szinte nem is érzékelhető. Minden elhatározás a bandzsa szájak körmenetébe botlik. Jajongó, kínos körmenet ez. Jaj az öregeknek, jaj a betegeknek. Jaj azoknak, akik egyedül hagyottak. Jaj azoknak, akiket nem szeretnek. Jaj azoknak, akik megszülettek.

Szalámi Joe ezt a közbeeső időszakot saját szája íze szerint rögzíti. Megártott az őzike, sebaj, ebcsont beforr. Gábor tulajdonképpen örül Szalámi Jóénak, örül, hogy néha kívülről tudja nézni azt az érzelmekkel túlfűtött területet, ahol időnként menekülve, időnként boldogságot keresve ki-ki meghúzza magát. A szobán belül történtek kívülről nézve nevetségesek és érzelgősek, de ha felmutathatok, kiröhöghetők, lehet élni velük. Nem kell odanézni, amikor mások csókolóznak, az ember tartózkodóan elfordítja a fejét. A saját maga űzte nevetséges tevékenységeket is lehet bizonyos fenntartással vagy legalábbis némi távolságtartással szemlélni. A kórházi hetek alatt nehezebben, mert az nincs édeskés sziruppal leöntve, legföljebb állandó nyavalygással, amely szintén kellemetlen. Ez utóbbi ellen is lehet védekezni, különösen, ha a szanatóriumi park már sétálási lehetőséget kínál. Ki lehet lépni a kapun, pár kilométerre fekszik a város, kedves kávéházzal, cukrászdával, közömbös és ezért csöppet sem zavaró idegenekkel. A nyavalygást leküzdendő felhajtható pár deci murci vagy óbor, éppen az, ami jobban kífiálja magát. És természetesen úgy, hogy más ne hallja, felmondható a napi litánia is. Már megint nem telefonált, levelet sem írt. Viszont az is igaz, hogy ez az árulás, ez a hűtlenség, ez a lehetetlenség semmiség a halálhoz képest, ha az jön, minden megsemmisül. Ez az ide-oda kóválygó jajongás is, amely szeretne túl lenni a saját rajongásán, szeretné, ha semmi se történt volna, jobb lenne, ha az előbbi unalomba, előbbi kényelembe torzIna, rendeződne vissza az úgyis előbb-utóbb vége lesz mindennaposság. Jó, hogy van Szalámi Joe, mert ő erre is csak legyintene. Na, azért nem fáj ez annyira. Mindenki megjátssza kicsit magát. Imponálóbb a nagy érzés, mint az olyan tessék-lássék. A nagy érzésről többet lehet fecsegni, és még annyi haszna sincs, mint a kicsinek.

Szőlődomb alatti ház, betegség, kórház, szanatórium, halál. Mindezek az élet frázisai, minden élet frázisai, bár látszólag sehogyan sem illenek egymás mellé. A szobába kívülről benézve még csak-csak, de belülről ez az együttes alig elképzelhető. A nászutadról még sohasem beszéltél. Ezt Csenge mondja, miközben meztelenül nyújtózik az ágyon. Karcsú teste, mint a vadászó gepárdé, ide-oda hajladozik, mintha éppen gazella űzésére készülne. Ha kíváncsi

390