Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

azzal az odaadással hozzám bújni, amit így előszörre senkinél nem tapasztaltam. Még sokkal jobb leszek. Mindent megtanulok, túlteszek az összes eddigi szeretőiden. Nem így. Az kevés. Én más leszek, teljesen más. Engem nem zavar, hogy másokat is szerettél. Nagyon szeretted őket? Mondd, hogy nagyon, akkor engem is nagyon fogsz szeretni.

A mondatok együtt ülnek az ebédlőasztalnál, a vacsoránál, megfújják a forró levest, kettévágják a sültet, beleharapnak a tésztába. Együtt szállnak a szemvillanással, együtt moccannak az arcfintorokkal, a mások beszédével. Ráhajolnak a fű közül előbújó gombára, a tüskés ágak közül kipirosló bogyókra. Ezeket kesztyűvel kell szedni, mert igen fájdalmas lenne közös igyekezettel is vödörnyit összegyűjteni belőlük.

Jó lenne a pillanatot körülcsókoló mondatoktól megszabadulni, lehetetlen, hogy csak ebből álljon a jövő. Lehetetlen mindenről és mindenki másról lemondani, pedig meseszerűségükben, lehetetlenségükben tüzel valami, ami ezt invokálja. A régi parthoz kellene visszaszaladni, ahol az első félgödölyék állnak, mintha Csenge is ott ringatózna közöttük. Ez lehetetlenség, mégis legutolsó játékképpen vele kellene Utolsó pár előre fuss-t játszani. Csenge keze, szája, tekintete a már kéjt is felivó és sugalló, a még nem teljesen kinyílt öle, a többiek meg nem érintett teste is, misztikussá teszi a meseszerűt, a régen- voltat és a mindigvoltat. Vagy az eddig történt a valószínűtlen? Semmi se történt, most kezdődik az élet? Az se baj, hogy mindjárt vége lesz. Hiszen a születés és a halál szűk szorításában akármeddig tart, úgyis percekké zsugorodik. Ha meg így van, miért ne legyen gyönyörű és megérthetetlen? Miféle felelőssége van az élőnek, akit úgyis halálra ítélt a sorsa és nem is halálra, mert az felfoghatatlan, hanem még felfoghatatlanabb, örökös elmúlásra, végtelen nemlétezésre?

Akis házban elég gyakori a vendég, de azért van úgy is, hogy csak ketten maradnak Csengével. Ilyenkor fogja őket körül igazán az időtlenség. Szinte kényszerítőén, hogy valamibe megkapaszkodjanak. Múltba vagy jövőbe. A jelenbe nem lehet, mert a jelen lebegés. Te melyik felét szereted a császárzsem- lének, a tetejét vagy az alját? Én az alját. Ez jó, legalább nem fogunk összeveszni rajta. Valószínűtlen mondat, egyenesen a gyerekkorba repít, az elhagyott, ismeretlen szigetek meghódításának a korszakába. Csengét nem, ő füle cimpájáig még abban tollászkodik. Feljebb már nem, gondolataival minél hamarabb szeretne asszonnyá válni. Menjünk valahová nagyon messzire, ahol nem érnek utol a kíváncsiskodók. Hová? Nem tudom, csak képeslapokból ismerem a világot, te tudod, hová jó menni. Neked mindegy? Mindegy, oda, ahová ketten utazunk, oda mondjuk, ahol sokféle állat van. Vadállatok? Azok is. Jegesmedve? Jegesmedvének nem muszáj lenni. Hát akkor Afrikába, Kenyába utazzunk. A Kilimandzsáró tövében van egy nagy faház, éjszaka egy táblára felírhatod, hány párducot, orrszarvút, oroszlánt, elefántot láttál. Nem döntik fel a házat? Azt nem olyan könnyű feldönteni, hatalmas cölöpkerítés védi. Az állatok mégis odajönnek, ott az ivóhelyük meg az etetőjük. Te hány állatot írtál fel a táblára? Egyet sem. Aludtam, mint a bunda, az egész napi szafári kimerített. Inkább az ágyat választottam. Erről jut eszembe, mégse oda megyünk. Ott már másvalakivel voltam, s az ember visszamenőleg se legyen hűtlen. Utazzunk Thaiföldre. Ott is voltál már? Ott még nem. De most úgy tűnik, mintha lettem volna. Méghozzá veled. Az nem igaz. Lehet, hogy

388