Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

mája közé emelkedjen egyetlen sors méltósága. De kinek van joga vénen érintetlen fiatal testet megérinteni? Jobb a nyálas fiatal ügyetlensége, vagy az ismeretlen senkié? Mindenesetre így szokás. Ki írhatja ezt elő?

Lent a parányi házban csend van. Kis szuszogások csipkézik a csendet. Csenge szuszogása. Az álomba erőlködés örömétől rózsás az arca. Ki az ágyból, elég a lustálkodásból, egy-kettő! Csak még öt percet. Egy percet sem, elszaladnak a gombák. Ez még a szőlős, még ötven méter, s az első fa árnyékában állnak. Lentről ide látni. Nemsokára magába takarja őket az erdő. Ki kellene valamit nyögni végre, félszeg ez a hallgatás. Csenge szája elé emeli az ujját. Nem kell most szólni, meghallják a lepkék, pókok, szúnyogok, hangyák. Pedig csak neked szabad meghallani. Szeretlek, Gábor.

Mennyit ér ilyen mondat, ha tizenhat évesen mondják és mit ér a folytatása? Csak vele akarok élni és csak addig, amíg te vagy. Hol marad a tiltakozás? Elkésett vele. Csenge a nyakába csimpaszkodik, combja tájékán tapogatózik a kezével. El kellene tolni ezeket a vékony, Vénusz-ujjakat, de ahelyett, hogy védekezne, magához vonja, úgy, hogy már nem is Csenge keze ér hozzá, hanem névtelenül, visszautasíthatatlanul maga a gyönyör. S az ő karja is ölelni készül, de Csenge váratlanul vonakodik. Ne itt, majd éjjel. Minek elsietni? Ha mindenki alszik, bemegyek a szobádba és hozzád bújok.

Nehéz ezt a pillanatot kivárni. Tulajdonképpen még mindig lehetne tenni ellene. Gombát is keveset szedtek, a házban velük lakók arca is olyan savanyú, olyan gyanakvó. Kinek mi köze hozzá? Igen, kinek mi köze hozzá, sajnos, ezek szavak, nem falak, amelyeken nem lehet átlátni. Szerencsére a házhoz pince is tartozik, jó bor van benne, az ünnepi hangulathoz nem árt néhány üveget teletölteni. S mi lesz, ha Csenge nem tud magától felébredni? Amikor úgy imád aludni. Tizenhat évesen a puha ágy, a gondosan lefüggönyzött szoba hívoga- tóbb, mint a szerelem, legalábbis az a szerelem, amely nagyrészt ismeretlen, inkább ígéretekből építkezik, íze sincs, csak veszélye, kalandja hívogat. Több szobán kell átosonni, több alvót kell kikerülni, ügyesen, hogy senki fel ne ébredjen. Mekkora út az éjszaka közepéből az éjszaka közepébe jutni? Fontossága mindenesetre életfontosságúnak látszik, olyannyira, bogy tanácsos lenne felmondani előtte a már megéltet, hátha ez akkora árok, amelyen nem lehet átugrani. Mégse elég nagy. Csenge nem esik bele. Fölötte száll az akadályokon, s máris a takaró alá simul. Hálóingét lehúzta, szorosan Gábor testéhez igazodik. Szebb, gyorsabb, forróbb ez, hogy érvekkel lehetne harcolni ellene. Valami azért mégis kapálódzik a teljes beteljesülés ellen. Másnap Csenge meg is kérdezi, tulajdonképpen miért nem történt meg véglegesen?

A külső történéshez valódi és papagájbeszéd tapad. A valódinak inkább csak a foszlányai. A papagájbeszéd erőszakosabb, monotonabb, ez jobban a tudatba ékelődik. Tulajdonképpen miért nem történt meg véglegesen? Ez a kijelentés a többi mondatot túlkiabálja s valami bizonytalan válasz is kíséri, ami nem szavakból, inkább hol szégyenlős, hol meghatott érzelemrostokból áll. E zűrzavarral feleselve a valódi beszéd is feleletet keres, különösen Csenge serénykedik ezzel. Talán túl szűk vagyok. Pedig nem félek, csak annyira fáj, hogy nem tudok segíteni. Nem baj, majd. De baj. A véglegesség jobb, azon nem lehet változtatni. Mindenen lehet változtatni, mindenki azt akarja, hogy ne így legyen. De mi nem? Mi nem. Ez a legfontosabb. Biztos ügyetlen vagyok. Nem vagy ügyetlen. Ellenkezőleg. Nem is értem, hogy tudsz úgy megérinteni,

387