Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

valaki előugrik a venyigék közül és elkergeti a mesét. Nem engedem, hogy elkergessék. Ezt hangosan mondta, lábával dobbantott hozzá, szerette volna, ha egészen a házig szalad a hang, fondorlatosán, úgy, hogy egyedül Csenge hallja meg, különben senki más. Csend volt, távolról vonyítottak a kutyák, inkább unalomból, mintsem házőrző szándékból, az egész község aludni látszott.

Az erdőszéli bozótból verébcsapat röppent fel. Gábor a vörhenyesnek tűnő bokrok felé meredt (hecsenpecs gondolta, bár nem volt biztos benne), a természetrajz órákból nem őrzött meg sok használható utasítást, inkább órán kívüli rejtélyeket, de azok azóta is titkok maradtak, mint például a fekete és a barna tücsök, amit gyufaskatulyába zárt, s másnapra szerecsenszínűvé vált a barna is. Örült a verebeknek, örült, hogy nem galambok, a galambokat nem szerette, mindent tönkretesznek, leszarják a gótika csúcsait, s az alatta haladókat is. Igaz, róla is van felvétel, szokványkép Velencéből, őt is körülveszik ezek a csúf szárnyasok, előírás szerint tenyeréből esznek.

Ha Csenge felébred, ugyanezen az ösvényen fognak haladni. A bozótok mögül előugrik az erdő, s talán az azon túli látvány is kitárul. Mi van azon túl? A Szent István Dóm vagy a Pasarét úti villa, a süketnémákról elnevezett utca? Egyik sem. Azok nagyon messze vannak. Különböző irányban, térben, időben egyaránt. Ha Csenge felébred, megmagyarázza neki, bármennyire szívéhez szóltak azok a levelek, ennek a találkozásnak mindössze a mese birodalmában van helye, ötven év korkülönbséget csak a mese szakálla bogozhat össze. A mesékben más a lépték. Hol volt, hol nem volt, itt is, ott is. Ott, ahol a kismalac túr, meg azon túl, túl az ógerencián. Gondolni azonban mindent lehet. A gondolatok több dimenziójúak. Összekötnek távolságot, évtizedet, egymásra vetülnek, egyszerre szólnak. Egyik felületükön Csenge fekszik meztelenül a tisztáson, másik felületükön a lehetetlenség ágál. Ugyanakkor a nem észrevett cseppet sem lehetetlen és „addig éltek, míg meg nem haltak”. A gondolatokban is van valami meseszerű. A szavakban nem. Azokat ésszerűen kell összeválogatni, egymás utáni sorrendben, egyszerre ezt is, azt is mondani, képtelenség. Ha Csenge felkel, mindjárt azzal kezdi, az ellen a csók ellen harcolni kellett volna. Dehát nem ő csókolt, Csenge csókolta meg őt. Akkor is. Ettől még maradhatnak jó barátok. Hülyeség. Hogy maradhatnának jó barátok? Minden idegszálában Csenge reszket. Lemondani már nem tud róla. Ehhez csoda segíthetne. Valami olyasféle, hogy amikor Csenge felébred, elmosolyodna és azt mondaná azon a kedves, selymes hangján: Drága Gábor, talán csak nem vette komolyan? Tréfa az egész. így magázva, mert tegezve, ahogy már régen tegezik egymást, nem lehet ugyanezt azonos hangsúllyal kimondani. Mindegyik levél tréfa volt? Hát persze, amolyan stílusgyakorlat. S te valamelyik osztálytársadba vagy szerelmes, engem csak kísérletező társnak használsz? Hát persze. Igen, ha így történne, normálissá zsugorodhatna az élet, s ha nem is normálissá, legalább illendővé. Van más megfontolás is? Bizonyára van. De ezzel aligha lehetne másokkal szemben érvelni. Dehát kik azok a mások? Az ember pusztán önmagával szemben felelős. Nem, Csengével, a társadalommal, a nemzettel, a családdal, a rokonsággal szemben is. Ugyan már. Évtizedek teltek el társadalmi felelősséggel, közösségi mondanivalóval és az ezekkel letakart disznóóllal a világ egyik felén. Épp ideje, hogy magával törődjön mindenki. Épp ideje, hogy egyetlen születés, egyetlen halál problé386