Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)
MONOSZLÓY DEZSŐ A gödölye dicsérete REGÉNYRÉSZLET* III. Ahogy felkapaszkodtam a domboldalra, kétoldalt a venyigéken jól látszottak a fürtök, helyesebben az a hozzám hasonlító idősebb úr láthatta így, ha az ösvényről a szőlőket figyelte volna. Alighanem nem oda nézett, hanem egyszerre fel meg le is, fentről gombaszagot sodort felé a szél, lent parányi ház lapult a domb alatt. Hullámzó látvány volt ez, a megállt idő térré terpeszkedett, egyik sarkában a gyerekkor gubbasztott, másikban a jövő felé igyekvő jelen. Hintázott a tér, hiszen annak idején lefelé szaladt a házból a szőlőbe, most felfelé kellett haladnia. Nem is olyan messzire, mert a szörnyű távolság, amely a két szőlőst egymástól elválasztotta', hirtelenében egymás mellé ugrott. Szomorúságtól voltak hamvasak a szőlőszemek, vagy még mélyebbről áradó bánatot tükröztek. Sziámi ikerként hordozza magával múltját az ember, valami ezt sugallta. Időnként az egyik ikert leoperálják, fölváltva, hol az egyiket, hol a másikat, egyszer fáradt öreg, máskor várakozó gyerek tapossa a göröngyöket. Szerencsére az ijesztő, hol kétfejű, hol egyfejű sziámi ikreket senki se látja. Csenge se, aki már több mint egy éve csodálatos leveleket ír hozzá, s most lent alszik a domb alatti házban. Minden levél megszólítása más. Van olyan, amelyre szóról szóra emlékszik: „Egyetlen fiú, akiben a világ összes édessége lakozik. Kiskutya, macskamedve, tigris, nemlétezőméretű okosság, na és még csipetnyi ravaszság, kicsi tündérkölköm, Gábor...” A többi levél megszólítása ehhez hasonló. Amióta ilyen leveleket hoz a postás, érdemes ezen a sziámi ikerségen elgondolkozni. Egyik levélen felbuzdulva, „U.i.: A posta tévedéséből félszázaddal később kézbesítve”, saját gödölyesége korszakából, fényképet küldött magáról. Ilyesmi történt máskor másokkal is, már ami a posta lustaságát illeti, ez az elkésett ráérzés azonban minden anakronizmusa dacára kezd valósággá válni. Csenge alszik, nemsokára felkel, s akkor együtt indulnak felfelé a dombon, ugyanezen az ösvényen, egészen a közeli erdőig. Már tegnap elhatározták, gombát fognak szedni. Kis kirándulás, nagy kirándulás, olcsó slágerszöveget kérődzik vissza a tudat, s közben hullámzik a domboldal, bölcső és koporsó egyszeriben. Már nem tart soká az élet, fárasz- tóak a lépések, nehéz a kapaszkodó. De miért ne lehetne varázslatos a befejezés? Úgy érezte, meseszerűen fogja közre a táj, Csenge asszonnyá változott, az erdő mélyén puha pázsiton ölelkeznek. Ide-oda kapkodta fejét, attól félt, * Az előző részletet L Életünk 1993/1. sz. — (Szerk.) 385
