Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)
rajta, hogy kínlódik, húzza az időt.) Először is: az udvari kamarás úr méltóságát Eckermann doktor úr faképnél hagyta. GOETHE Augustot? Ez valóban kellemetlen hír. RIEMER Igen. Valamin összekülönböztek útközben. GOETHE (a lány felé, magyarázólag) Eckermann urat azért küldtem a fiammal, hogy megmutassa neki lázas fiatalságom helyszíneit, ahol a Római elégiák is születtek. (Riemer- hez.) Eckermann úr menyasszonya az imént a szememre vetette, hogy én élek vissza kiváltságos helyzetemmel. HANNCHEN (tiltakozva) Én ezt így nem mondtam. Én csak meg szerettem volna önt kérni... RIEMER (szigorú kézmozdulattal int a lánynak, hogy hallgasson) Minden okom megvan rá, hogy türelemre intsem, kisasszony. Nem mindenki születik arra, hogy a maga önálló útját járja. Azt viszont teljes meggyőződéssel állíthatom, miszerint Eckermann urat úgy emlegetik Weimarban, mint a maga szerencséjének kovácsát. (Hannchen megadóán hajtja le fejét.) De most már megkérem, hogy szíveskedjen magunkra hagyni. Fontos hírt kell közölnöm excellenciájával. GOETHE (miközben a lány hátrálva zavartan meghajtja magát) Mondja már azt a fontosat, kedves doktor, aztán — megkérem —, gondoskodjék a hölgy elhelyezéséről (megnyomja a szót) erre az éjszakára. RIEMER (fakó arccal, suttogva) A hercegi kancelláriáról kaptuk ezt az értesítést. (Az íróasztal szélére csúsztatja az összehajtogatott papirost.) GOETHE Egy levélke? Olvassa fel, mi van benne. Láthatja, gyenge a világítás. RIEMER (lesüti szemét, kínlódva) Kényszerűen hárult rám a kötelesség... Mégis jobb, ha személyesen olvassa el excellenciád. GOETHE A fiamról?! (Elfordul a közben gyászos meghatottsággal bólogató Riemertol.) Már gondolom, mi. (Csak ezután veszi kezébe a papirost. Olvas.) RIEMER (kímélettel) Csak azt szeretném elismételni, amit excellenciád mondott egyszer nekem: A tűrésben van az erőnk!... GOETHE (mereven ül, maga elé nézve: higgadtan) Tudtam, hogy halandót nemzettem. RIEMER A sors kegyes volt vele. Rövid láz vitte el. GOETHE (szárazon) A boncolási leletben, gondolom, mi áll: Elváltozások az agyban. (Hátrafordítja fejét.) Köszönöm, Herr Riemer. Most hagyjanak magamra. (Riemer mélyen meghajtja magát.) Előbb azonban készítsen ide elém finom papírt és tollat. (Riemer az íróasztal szekrényéből kiszolgálja tintával, tollal, papírral. Goethe udvariasan, ügyetlen fejbókkal mond köszönetét.) Herb, Wild Herbst... Csípős, vad ősz (fenséges mosollyal) — de hát dolgozni kell. (Tekintete Hannchenre téved.) Ecker- mann úrnak, úgy látszik, pont most jutott eszébe külön vadcsapáson indulni el a nagyvilágban. A mi költségünkön persze. RIEMER (együttérzően bólogatva; majd készségesen) Szívesen segítek én excellenciádnak bármiben. GOETHE Augustot túlságosan igénybe vettük ügyeink adminisztrálásában. Ezen már nem segíthetünk. Viszonzás helyett - többet érte már nem tehetünk - kisajtolunk magunkból egy érzékeny búcsúverset. (Valamivel élénkebben.) El ne felejtsen az udvari kamarást megillető gyász- szertartásról idejében gondoskodni, herr Riemer. A meghívókat - ne legyenek hivalkodóak — küldjék el a protokollfüzetemben megtalálható címekre. (Közönyösen pillant még egyszer Hannchenre.) Vigye innen a höl- gyet is. HANNCHEN (felindultan fakad ki) Talán azt is megbeszéli udvarmesterével, hogy milyen ritmusban írja meg a fia búcsúversét?! (Goethe értetlenül, Riemer megrökönyödve néz a lányra, aki magából kikelve nyíltan sérteni akar.) Most már nem csodálkozom azon, hogy a mi tizenegy éve 29
