Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Olasz Sándor: "A szó elszáll, a madarak kirepülnek" - Grendel Lajos: Einstein harangjai
del regénye azonban nemcsak a világ, hanem az ember változatlanságáról is sokat mond. Hiába vannak fordulatok, a legtöbben ezeket csupán a maszkok cseréjével élik meg. Az Einstein harangjai szinte minden sorából árad a rossz regényközérzet, mely különös feszültséget teremt a mű derűjével, humorával. Helyenként az abszurd vagy abszurdoid próza eszközeivel él az író, de a legáltalánosabban létértelmű abszurdtól eltérően jóval szorosabb a kötöttség a társadalmi, történelmi valósághoz. Grendel regénye egyszerre képviseli a műfaj különféle fokozatait: az alkotói tudat úgy távlatteremtő és reflexív, hogy az elbeszélésnek, a történet (vagy inkább történetmorzsák) elmondásának öröme is megmarad. Az első személyű retrospektív narráció mintha megőrizne valamit a mesemondó újabban olykor anakronisztikusnak minősített státusából. Persze nem mindentudó, mivel saját kusza élétét sem tudja tökéletesen megismerni, s nem tud benne eligazodni, rendet teremteni. Ugyanakkor gondolkodó, megfigyelő, a teljességében kiismerhetetlen környezetére reflektáló szubjektum, s mint ilyen az újabb magyar regény elbeszélőinek rokona. Ez a narrátor szinte észrevétlenül bontja meg az időrendet (például a 89. oldalon jutunk el időben ahhoz, amivel a regény felütésében már találkozunk). De a fejezetek szerinti tagolás is hézagossá, töredezetté teszi azt, amit a korábbi elbeszélői gyakorlat folyamatszerűen adna elő. Az író most is remekel az élőbeszéd közvetlenségének és a filozofikus, axiomatikus kijelentések kettősségének nyelvi megformálásában. Ilyen mondatai vannak: „Minden rendszer ugyanis elsősorban önmagáért van. [...] A szocializmusban a legfőbb érték a szocializmus.” Vagy: „Már a kommunistákhoz is a Jézuska jár?” Einsteinnek a regényben „búgó, a harangzúgáshoz hasonlatos hangja” van. így harangozik a hősért és értünk. A harang köztudottan olyan szakrális tárgy, amely az isteni törvényt közvetíti a két világ, az ég és a fold között. Krasznahorkai László Sátántangója, amelyben szintén fontos motívum a harangszó, valósággal sokkolja az olvasót végletes fölismerésével. Ez a regény arról beszél, hogy nincs törvény, a rendetlenség a világ rendje. Ha volna is valamilyen törvényszerűség, nincs kinek közvetíteni. Az elhagyott telepen nincs kinek harangozni. Amilyen állapotban Grendel hősétől elbúcsúzunk, abban ugyancsak értelmetlen mindenféle harangozás. Most szabadnak és boldognak mondja ugyan magát, de élete menthetetlenül lefokozott élet. A kivetettség és perspektívavesztés létélménye lesújtó, a regény viszont jó. (Kalligram, 1992) 361
