Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Tóth Zsolt: Észvesztő szembeút - Bodor Ádám: Sinistra körzet
figyelemre méltó könnyedséggel oldja meg ezeket az alaki feladatokat, anélkül, hogy formakultusza üres formajátékká sekélyesednék.” Ennek a jelképteremtö képességnek a következtében válnak a konkrétumok költői szimbólumokká, mint a Varjúcsapat című, 1943 őszén írott versben, amely a fekete varjak szárnyán közeledő téli hidegben a baljós történelmi végzet fenyegetését érzékeli: „Sok feszített fekete toll / az égre jeleket karcol, / baljós, jelek, üzenetek, / hő jön s tán a végső hideg.” Hasonló jelképesség idézi fel tíz esztendővel később az ötvenhatos magyar forradalom idején a pusztulásba taszított fiatal életeket: „Gesztenyefák mogorván tűnődnek / lábukhoz hulló gyümölcsük zaján, / koppannak az apró hangos pontok, / májusban kezdett mondatok után. / Szöllöszemek figyelgetik, mintha / a gesztenyéket ők sem értenék, / görcsösebben ülnek meg a száron, / ó megmaradni, élni, s érni még!” Igen, Hegyi Endre lírája az erdélyi magyar költészetben oly általános jelképes nyelven beszél: szülőföldről, történelemről, egyéni tapasztalatokról. Saját költői sorsának is ilyen szimbolikus módon ad kifejezést. A gyökéren termett gyümölcs című versében drámai erejű jelképben tesz vallomást arról, hogy mit jelent egy költő számára, ha a visszhangtalan sötétben kell élnie, dolgoznia: „A gyökéren termett gyümölcs / égboltja a fekete föld, / mélység a magassága, / s szeleknek hajladozni / nincsen ága.” Nehéz teher ez a visszhangtalan, gyökérmélyi sötét, örvendeznünk kell azon, hogy ott is terem a gyümölcs. TÓTH ZSOLT / Észvesztő szemleút BODOR ÁDÁM: SINISTRA KÖRZET Megítélés kérdése, hogy ki mit tekint egy mű igazán lényeges sajátságának, s hogy kiben milyen ismérvek láttán ébred fel az a meggyőződés, hogy ezúttal olyasmivel került szembe, ami számára megkerülhetetlen fontosságú. A megértést és az átélést segítő fogódzók kiválasztása és kiválasztódása azonban olyan folyamat, amit nem csupán a befogadó lelki alkata, hanem az adott szöveg természete is befolyásolhat. Bodor Adám mozaikszerűen építkező, tárgyilagos, ám mindeközben rendkívüli érzelmi töltést hordozó regénye, a Sinistra körzet esetében ez kiváltképpen így van, hiszen itt az elmesélt eseményekből szinte kényszerítő erővel sugárzik ki egy kívánság. Egy kívánság, amely a művel létesítendő viszonyra vonatkozik. Az olvasónak egy idő elteltével ugyanis az a benyomása támad, hogy az a „lehetséges világ”, amit a szerző Sinistra körzetnek nevez, azt várja tőle, hogy pusztán érzelmeire, s ne értelmére hagyatkozzon, amikor a fejezetek középponti alakjával, Andrej Bodorral tartva szemle- utakat tesz a Dobrin és az Ivan Pop hegyvonulatai között, a Sinistra folyó medencéjében fekvő határvidéken. A racionális megközelítés persze lehetséges, ám jobbára hiábavaló, mert valójában nem abba az irányba vezet, amerre a mű varázsának titkai rejtőznek. Az értelem vezérelte gondolatok a Sinistra körzet kapcsán vélhetően ahatalom-hatalomnélküliség ellentétpárból indulnának ki, s így előbb vagy utóbb az egyenruhába bújtatott, gátlás 355
