Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Tóth Zsolt: Észvesztő szembeút - Bodor Ádám: Sinistra körzet

nélkül önkényeskedő „hatalmasok” és a nekik kiszolgáltatott, önmaguk felett sem rendelkezhető Jogfosztottak” viszonyát firtatnák, s ennek eredményeként Bodor Adám regényében egy, a kelet-európai közelmúltat megjelenítő abszurdoid parabolát fedeznének fel. Egy másik, hasonlóan messzire vezető, s azonnal felkínálkozó gondolatmenet pedig az erkölcs-erkölcstelenség ellentétpár alapján vizsgálhatná meg a „sinistraiak” viselkedését, s meghökkenve kereshetné annak magyarázatát, miért van az, hogy a morális felelősségérzet oly kevéssé jellemzi az ittenieket, s miért van az, hogy ebből a szempontból alig van különbség a mundérosok és a civilek között.

A politikai vagy morális jellegű megközelítések azonban a legkevésbé sem illenek a Sinistra körzetben meghonosodott apolitikus és amorális állapotokhoz: ezek között a hegyek közt olyanok laknak, akik számára már az is egyfajta vívmány, hogy élhetnek, s akik jól tudják, ha betartanak bizonyos játékszabályokat, nem fogják őket háborgatni.

Azok, akiknek Sinistra körzet jelenti az otthont, így hát megadóan, mindenbe beletörődve tűrik a rendfenntartók intézkedéseit. Ha pedig ezenközben olyasmibe rángatja be őket a feljebbvalók szeszélye, ami lelkiismeretfurdalást vagy önvádat ébresztene bennük, akkor védekezésképp egyszerűen beszüntetik a gondolkodást, s üres közönnyel, már-már gépiesen engedelmeskednek. „Nincs véleményem a dologról”, mondja az egyik szereplő, amikor egy járvány elhárítása céljából néhány társuk likvidálását határozza el a körzet parancsnokasszonya, s ebben az akcióban neki is szerepet juttat.

Az egoösztön, a létfenntartás belülről jövő parancsa határoz meg itt mindent, a sorsdöntő tétovázások pedig jórészt az életvágy felülkerekedésével érnek véget. Ez a végsőkig leegyszerűsödött létezéstechnika így távol tartja magától a bizonytalankodás vívódásait — aki úgy érzi, valamiért nem képes többé részt venni a sinistraiak mindennapjaiban, nem önemésztő tépelödésekbe hullik, hanem gyorsan és határozottan, mintha csak a véletlen hozná ezt a fejleményt, eldobja magától az életet. Az a habozás nélküli cselekvés, ahogy Severin Spiridon hurokba illeszti a nyakát, Hamza Petrika karóba húzza magát, Zoltán Marmorstein felhasítja a hasfalát, vagy Béla Bundasian égő fáklyává változtatja magát, azt mutatja, hogy Sinistra körzet lakói nem ismerik a lelki válság fogalmát: számukra csak az életösztön vagy a halálösztön adhat utasításokat - ha az előbbi már nem, akkor hát az utóbbi.

A hatalommal szembeni gyűlölködés azért sem képzelhető el a hegyvidéki magány birodalmában, mert ezek az „alattvalók” velejéig irracionális módon ugyan, de egyfajta sorsközösséget vállalnak az őket irányító és rendszabályozó hegyivadászokkal - minthogy azok is ott élnek velük, egyazon erdők, patakok és hegyláncok között, igazából eszükbe sem jut, hogy ellenségekként tekintsenek rájuk. Számos jel utal hát arra, hogy a Sinistra körzet világába bocsátkozó körjárat során el kell feledkeznünk az értelem szempontjairól, s rá kell szánnunk magunkat arra, hogy szemleutunk „észvesztő” megpróbáltatás lesz.

Ez az irracionális ösztönvilág igazából csak érzelmi alapon érthető meg, s a megértés első lépése csakis az lehet, hogy felfogjuk, a Sinistra körzetben lefolytatott létezés szép, ennek az életnek megvan, tagadhatatlanul megvan a maga semmi máshoz nem hasonlítható szépsége.

Igen, a határvidék külvilágtól elzárt magányában, a nyomorúság és a kiszolgáltatottság légkörében, s a középkorba illően primitív életviszonyok közepette egyfajta derűs megelégedettség hat át mindent, s ebbe az állapotba olykor a boldogság múló pillanatai is élénkülést hoznak. E hangulatoknak persze az az alapja, hogy az itteniek jórészt a számukra megadatott realitásokhoz méretezik igényeiket. A főszereplő, Andrej egy ízben, amikor meztelenül hever egy rongyszőnyegen, egy kályha melege süti a bőrét, s egy asszonytestről felszálló mogyoróillat csiklandozza az orrát, szinte áhítattal szólítja meg önmagát: „Mit akarsz még? hiszen mindent elértél... a tetőre érkeztél, fiam.” A pillanat sugallata, a hirtelen feltörő érzések áradása tehát rendre kiszorítja a szereplők tudatából a gondolatokat — amelyek itt, a körülményekből adódóan, szinte kizárólag aggasztóak lennének.

356