Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Sándor Iván: Az ideologizálástól a fragmentálódásig - A Bánk bán recepciójának egy fejezete
írtam - mintegy kivetítve egy utazás belső tervét hogy „lappangó titok” nyomába indulok el, amelynek a folfejtése másfél évszázad recepcióját is érinti: miközben a drámát magát, a dráma problémává fejlődését is mint nyitott kérdést. Most, hogy utam végéhez érek, el kell mondanom: annak a problémának a körüljárása, amelyet úgy exponáltam, hogy rá nem ébredést, ön meg nem ismerést és föltárandó mentalitásjegyeket is sejtet, — valamint hogy a megfejtetlenség mint kiterjedtebb ön fel nem ismerés egy egész kultúra jellegéhez hozzátartozik, - nos, eleinte szinte jobban izgatott, mint maga a dráma. Ezeket éreztem a magam és korszakunk számára is igazán élő problémáknak. A mű elemzése és a recepció elemzése persze elválaszthatatlan lett egymástól. Mert valóban: számomra mű és recepciója ez esetben közösen adja ki önmagát, s az önmagán túlit; bennük együtt kristályosodik ki mindaz, ami velünk és a történelmünkkel azonos. Itt az ideje tehát, hogy számot adjak róla: „az ár ellen” a forrásig úszva, azután a mü szövegének elemzésével onnan tovább haladva megértettem, hogy aminek a nyomába indultam, arra (első mozzanatként) annak a dichotómiának az értelmezésével láthatok rá, amelynek könyvem recepcióelemzésének első szakaszát szenteltem. A Bánk bánra már színpadra kerülésének pillanatában olyan „fedőrétegek” kerültek, amelyeket azóta sem sikerült róla lehántani; ebben a — „csúsztatásnak” nevezett - aktushalmazban az volt a spcifikus, hogy valójában olyan erők (reformkorszak) is beledolgoztak a dráma képének átrétegezésébe, amely erőket a Bánk bán bizonyos értelemben megszólaltatott. Az elfedés így a közös, pozitív szándékú egymásrahatás tragikus negatívumaként jelentkezett. Megértettem továbbá, hogy a fel nem ismerés, az elméletszövés, a színjátszási stílus és ízlés lemaradásának kapcsolataiban létrejött az a struktúra, amelyben a Bánk bán oda szorult, ahová, és hogy ez a struktúra ugyan egy évszázad alatt átszíneződött, új elemekkel-hatásokkal egészült ki, ám jellegében nem változott. Megértettem azt is, hogy mindez kialakított egy olyan mentalitást, amely áthatja az egész recepciót, nem mint az abban részt vevő személyek mentalitásának jegye, hanem mint egy egész kultúra mentalitásának egyik rétege. A kultúra ilyen mentalitása most már mint a korszak kérdéseire reagálni nem tudó válaszképtelenség jelentkezik abban a befulladásban, amely a nyolcvanas évekre a Bánk bán-recepciót elérte. A probléma legfeljebb az, hogy más területeken, például az irodalomban már jelezte ez az évtized azokat az új kérdéseket, új utakat, az új műveket fogadó új recepció-nézőpontokat, amelyekkel a Bánk bán-értelmezés (és általában a színház, általában a drámaértelmezés) lemaradt. A kör bezárult. A struktúra lényegében százhetven év múltán is változatlan (legfeljebb más időkhöz igazodik). Ezért kap - kitörési útként - szerepet a Bánk bán-filológia, a forráshoz való visszajutás feltámadó kultusza. Bécsy Tamás, Kerényi Ferenc, Rohonyi Zoltán tanulmányai ezt a visszanyúlást segítik. Jelentősen járult hozzá a dráma (eredeti) összefüggéseinek feltárásához, nyelvi elemzéséhez Beke József, és a recepció jellegadó tév- útjainak megvilágításával, az eredeti művet visszaperlő írásaival Gerold László. Orosz Lászlónak a drámához és a recepcióhoz kapcsolódó munkái, részletelemzései, szöveg- variáns-gyűjteményei, a dráma utóéletének mozzanataival foglalkozó írásai az újabb szakasz fontos művei. Aki a kilencvenes évtized első esztendőinek reflektálásait figyeli, szorgos igyekezetét lát a filológusi munkálkodásban, a szövegkutatásban az eredeti drámához való visszanyúlásban. Ezek a teljesítmények előkészíthetik azt az újabb recepciószakaszt, amelyben a kor, az elmélet és/vagy a színházi praxis kiverejtékezheti a megújuló értelmezéseket. Ebben minden bizonnyal nemcsak azok a dráma belső jelrendszerében megjelenő mozzanatok nyerik el koherens helyüket, amelyek elemzésem középpontjába kerültek - az integer személyiség és felőrlödése, a dráma magyarság-önképe, „éjszakai világának” homálya és szaggatottsága mint lényegi rávilágítás egy mentalitásra, nyelvének világképet alkotó rendszere, valamint a végső kivérzések, „végsemmiségek”, 330
