Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sándor Iván: Az ideologizálástól a fragmentálódásig - A Bánk bán recepciójának egy fejezete

felvillan) nem tudtak mit kezdeni az erről a nézőpontról megközelíthetetlen olyan drámai kérdésekkel, mint Bánk és az ötödik felvonás, Tiborc és az ötödik felvonás, Bánk és Petur viszonya, a Békétlenek beállítása, a zárójelenet és II. Endre alakjának értelmezése. Annyit játszottak el, amennyit az ideologizált-patétikus felfogás eljátsz- hatóvá tett. Ez magával hozta a kiürült, tablószerű beállításokat, a dráma világának lefokozását, és még abban a kérdéskörben is, amit „forradalmiság”, illetve „lojalitás” kibékíthetetlenségének nevezett el a Bánk bán-irodalom, annyi megvilágosító elemzés után visszahozta a homályt.

Teória és színház egy évtizedig egységesen hajtotta végre ezt a visszalépés-sorozatot. A korszaknak nem volt reprezentatív elméleti munkája, volt azonban irányadó orientációja. Lukács György egy-két utaláson kívül nem foglalkozott a drámával. Az utalások a drámai vétség, a típusalkotás kérdéseit érintették. Az emberi és történeti szál egyesítését hiányolta, és Bánknak az uralkodóval szembeni „hiperlojalitását” hangoztatta. Ezt az álláspontját utólag (1969-ben) egy gondolatsorral erősítette föl: „Tudom, hogy nagy divat Magyarországon Katona Bánk bánját majdnem Shakespeare-rel egy nívóra állítani. Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy a tragédiának a befejezése olyan királyhűségen alapuló behódolás, amit nemcsak Shakespeare-nél nem találtunk - aki rendkívül kritikusan és cinikusan tárgyalta a Yorkok és Lancasterek harcát -, de még a korabeli világirodalomban is csak egy paralell jelensége van a drámának, a Grillparzer-féle Der treue Diener seines Herrn - ami szintén a Bánk-mondáról szól. Szerintem az utolsó felvonás a maga hiperlojalitásával vetekedik a Grillparzer-féle felfogással”. Lukács hat évtizeddel korábbi véleménye cseng vissza, mely szerint „az emberi és történelmi problémát (Katona) nem volt képes organikusan egyesíteni”.

Molnár Miklós Bánk bán belső fejlődéséenk csúcspontját annak megértésében látta, hogy rádöbben: „a zsarnokkal való leszámolás nemcsak nemesi osztályérdek és az ő személyes ügye, hanem a nép, a haza érdeke is”. Ebből a nézőpontból azonban nem követhető Bánk lelkiállapota, tette, drámai sorsa, ezért az ötödik felvonás elemzése (egyszerűen) elmarad. Molnár a korszak egyszerűsítő (kongó) elemzőtechnikáját alkalmazva is egységben látta a „magán- és a közéleti szálat”. Révai József nem teljesen. Azt mondta: ellentét nincs, de teljes egység sincs. Ez nem is feltételenül elfogadhatatlan megközelítése annak, hogy Bánk (valóban) küzd személye integritásának teljességéért. Viszont 1953-ban Révai Molnárral azért vitatkozott, mert úgy tartotta, hogy Bánk „nem tudja teljesen és elválaszthatatlanul összekapcsolni a haza ügyét egyéni sérelme miatti bosszújával”. Minderre csak azért érdemes utalni, mert reprezentálják, hogy milyen múltszázadias ellentétpárokon való rágódás jellemezte az ideológiacentrikus megközelítést és beszédmódot, amely a recepciót a már kimunkált szint alá szorította vissza. A korszak önismerethiányával megegyezett a dráma szövege és a drámát elemző eredmények ismerethiánya.

A színjátszásnak azokkal az eszközeivel, amelyek a negyvenes-ötvenes évtizedeknek a nemzeti színházi játékstílusát jelentették, nem volt megközelíthető a Bánk bán. Ebben is megismétlődött - természetesen emeltebb fokon, hiszen egy évszázad mégiscsak eltelt - a dráma reformkor előtti, illetve reformkori értelmezésének-interpretálá- sának diszkrepanciája.

A korszak szellemi-színházi apparátusa „más nyelven” beszélt, mint a mű. A formalizálás a legómódibb - a patetikus - elemeket használta a kifejezéshez. A kérdés mögött együtt jelenik meg a mű „ki nem szabadulása” (a sablonokból) és a színész fel nem szabadulása, hogy énjével (testével, tehetségével, eszközeivel) szabadon bánva a zárt klasszicizálásból — amely számára megegyezik a mesterkéltséggel és az ideológiai kordában tartottsággal — kitörjön. Mindez mint probléma- és mentalitástradíció újabb takarórétegeket hordott a Bánk bánra. (Megemlítendő: annyi elementáris színész- és rendezőgéniusz dolgozott akkoriban a legszűkebb korlátok között, hogy el kellett érkezzen az őszinteség robbanó kitörése. Ennek volt színháztörténeti pillanata Bessenyei Ferenc Othelló-alaklítása, aminek eredményeit Bánkként ő azért nem tudta hasznosí323