Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)
mind önmagával, mind a világgal. (Ulrike buzgón bólint. Goethe csendesen elhúzza a kezét tőle. Kesernyés gúnnyal.) S majdan egymásra találhatunk a végtelen jóságú Atya szerető karjaiban!... Egy dán miniszter özvegye valamikor tett már nekem hasonló ígéretet. Nem felejtvén a lel- kemre kötni, hogy az élvezetek, a hív- ságok hajszolása helyett (Ulrike ajka megrándul) fordítsam tekintetemet az örökéletű dolgok felé... Nincs olyan múlt-emlék, amit szabad lenne visszakívánni. Hát még az ilyet! (Magából kikelve, nem veszi észre, hogy gonoszkodik. A herceg csüggedt beletörődéssel, a lány félénken, megindul- tan hallgatja.) Ne felejtsük ki a dologból azt se; hogy a húgom, Cornelia apáca lett. Úgyszintén a szonettjeim Minnája — egy könyvkereskedő barátom nevelt lánya —, aki mindig ri- adozott a házasságtól. Végül engedett mégis (enyhe gúnnyal) egy professzor úrnak, ám a testi kapcsolat oly irtó- zatot váltott ki belőle, hogy búskomorságba esve a tébolydában kötött ki. Számára is a zárda lett volna az ideális megoldás. (Váratlanul, mintha meghatottsággal küszködne.) 0, homályos és érinthetetlen teremtéseim! (Ulrike nem bírja tovább hallgatni; elrohan.) GOETHE (előbb erősnek, fölényesnek látszva) Ami Isten oltárán fénylik, mind belőlem van. HERCEG (megvakarva parókáját; csendesen) Jobb lesz valahol, ahol csend és nyugalom van. GOETHE (mintha nem is hallaná) ElAz első felvonás álomképének színhelye: a kerti lak Weimarban. A pislákoló gyertyafényben a nyolcvanegy éves Goethe a karosszékben szunyókál. A szél és az eső hangját áttörő, erősödő kopogtatás. Nyílik az ajtó, a gyertya lángját kifújja a léghuzat. A lány lép be: Hannchen. A felriadt aggastyán álomtól révedező mosollyal néz az ajtó irányába, szeme azonkövethet bármit, hogy megszökjön előlem. Örökre fogva tartom magamban! HERCEG (magával vitázva) Weimar is nyugodt hely lesz, higgye el, drága barátom (most már derűs rábeszéléssel)-, csak előbb Ottíliát és Augustot kell megnyugtatnunk, hogy atyjuk s gyámjuk hús-vér nő helyett az általa nyert hangulatot, poézist viszi haza. GOETHE (riadtan néz körül) Ki hozza vissza?... (Kiáltozva.) Úozzátok visz- sza nekem! A herceg megszeppenve hagyja el a teraszt. Goethe leroskad a padra. Majd megpillantva Ulrikét, felpattan és — kalapjába belebotolva-rúgva — előrelendül. Némán, rogyadozva zárja karjába a lányt. Utoljára. Néhány pillanat az egész. Nem erőszakoskodik. Ahogy Ulrikét távolodni látja, könnyei végigcsorognak ráncos arcán. Harangszó hallatszik. Goethe áll; esetlenül forgolódik a teraszon; az árnyékba borult rét felé néz hosszasan. Csend. Aztán mintha sípszó hangzana föl. Goethe maga elé tartja kezét; bámulja nagy, remegő tenyerét, mint aki alamizsnára vár. A teraszfeljárónál föltűnik Frau von Levetzow és a herceg. Újra megszólal a harang. FRAU von LEVETZOW (hűvösen) Mára már lemondtuk a postakocsit. HERCEG Megint harangoznak. Talán meghalt valaki? GOETHE (hátrafordítja fejét. Jól látni arcát. Ismerős. Merev. Higgadtan, mintha csak őt kérdezték volna.) Bizonyos szempontból igen. (Sötétség) ban csak egy világos ruhafoltot érzékel a villámlásban. A lány az ajtóban megtorpanva, leteszi csomagját. GOETHE Ki van ott? HANNCHEN Hannchen. Eckermann úr jegyese. GOETHE (még mindig bizalmatlanul) Nem ismerem a hangját. 25 AZ ÉBREDÉS
