Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)
HANNCHEN {félénken) Először járok önnél. GOETHE (morcos hangon) Amikor bejött, kialudt a gyertya. HANNCHEN Igen... Azt hiszem. GOETHE Ott van az asztalon a pohárban. Meg kéne gyújtani. HANNCHEN (készségesen) Igen. (Az íróasztalhoz megy.) GOETHE (némi enyhülést mutatva) Mivel jött? HANNCHEN Ide Önhöz? Gyalog. GOETHE Nem irigylem, ebben a locs- pocs időben. A weimari szűk utcácskákban olyan sötét van, hogy csak feltartott lámpával lehet járni. (A lány keresgélés közben lever valamit. GOETHE (a koppanásra felszisszen) Az üvegopál!... (Feláll, odabotorkál az íróasztalhoz.) Gyorsan gyújtsa meg a gyertyát! HANNCHEN (közben megtalálta a poharat) Ez csonkig égett. Sajnos. GOETHE (fojtott ingerültséggel) Úgy emlékszem, az utolsó volt. Holnaptól igaz úgysem lakom már itt. Visszaköltöztetnek a rezidenciámra. HANNCHEN Szerencsére hoztam magammal lámpát. Anélkül valóban nehezen jutottam volna el Önhöz. GOETHE (miközben a lány az ajtóhoz megy és meggyújtja a lámpáját) Maga nem Eckermann urat keresi, hanem engem?... HANNCHEN Igen, önt. GOETHE (nehezen palástolt bosszúsággal) Na, világítson már ide! (Fél térdre ereszkedve várja, hogy a lány segítségével megtalálja az elgurult követ.) Ide kellett esnie. (Nem találja.) HANNCHEN (benéz az íróasztal mögé; fölvesz valamit) Ez kristály? (A csil- lámlás egy pillanatra őt is megbűvöli.) GOETHE Megvan!... (Mohón kap utána.) Azt hittem, hiába is keressük. (Elpirulva pislant a lányra. Föltá- pászkodik.) Megkérhetem, hogy segítsen közelebb hozni ide a karosszéket? A lány a szék után megy, az íróasztalhoz viszi. Goethe leül és dédelgetve veszi tenyerébe a féltett követ. GOETHE Ez a páratlan tisztaság!... Az örökkévalóság ígérete. Elveszi a lánytól a lámpát, maga elé helyezi az íróasztalra, majd rövid keresgélés után láthatólag megnyugodva, szeme fölött zöld fényellenzőjével, ül az értékes kőzet tanulmányozásába merülve. HANNCHEN (zavartan álldolgál az íróasztal mögött; most látszik igazán, milyen vérszegény kinézésű, vénlányo- sabb, mint az álomjelenetben volt. Hirtelen elszántsággal, kínos, természetellenes hangon kezdi fújni a betanult szöveget.) Mindenekelőtt elnézést kell kémem, hogy temérdek elfoglaltságában megzavarni bátorkodtam a Költőfejedelmet, ámde kénytelen vagyok előadni kérelmemet. Mivelhogy az én vőlegényem amilyen élhetetlen... vagyis álmodozó lélek..% GOETHE (röpke oldapillantással) Álmodozó?... (Csaknem rosszallóan.) Ez eddig, úgy látszik, elkerülte a figyelmünket. HANNCHEN (belezavarodva) Hát... ahogy vesszük. Az örökösen félénk természetével. GOETHE (hűvös disztanciával) Nekem az volt a benyomásom mindig, hogy Eckermann úrból rendíthetetlen hit és bizalom árad felém. HANNCHEN (türelmét vesztve, kiesik a szerepből) A jó ég tudja, hogy milyen embernek nevezhető az, ha nem tutyimutyinak, aki egyfolytában csak szolgálni akar - ha kell egy szál ingben is —, de nem jut eszébe kérni soha semmit. GOETHE (felhagyva a gyönyörködéssel; fagyosan veszi szemügyre a lányt) Azt állítja, hogy ismeri Eckermann urat. HANNCHEN Ki ismerné, ha én nem. GOETHE Akkor azt is tudnia kell, hogy önként ajánlotta föl nekem a szolgálatait. HANNCHEN (cseppet sem lelkendező hangon) Hogyne tudnám. GOETHE Bizonyára elmondta magának, hogy milyen fontos beosztásban dolgozik Weimarban. Azaz nálam. HANNCHEN Fontos beosztásban?... Önnek ezek szerint tudomása van ar26
