Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)

sen, amilyenné ötven év alatt mégiscsak sikerült lennem, s kedvetlenül indulok utánuk, fütyörészve, farkasfejű botomat lóbálva, hogy aki távolról lát- higgye azt, van amiért irigyelnie. Gyermekként viszont változatlanul imádott nagyanyám fölött repülök, csak annyi időre veszítem szem elől amíg megkerülöm a kocsmát s mire ő beér a tyúkudvarra, s a kocsmárosné idegességében a tyúkudvar kukoricásra néző kapuját is nyitva felejtve, kirohan a kukoricásba, én már előnyös fenti helyzetemből észreveszem a küzdő feleket is, amint félmeztelenül, vakító pengéjű bicskákkal kezükben, oldalazva kerülgetik egymást s közben be nem áll a szájuk. Dénes dühtől fulladozva, ki-kifulladva árnyékszékelynek nevezi nagyapámat, míg nagyapa okirathamisító, svihák gazembernek titulálja Dénest, aki ugye nem is székely, mert ilyen név, hogy Csöröge nincsen is, ez egy süteményféle... s aki, ha ugyan mostan ő nem szúrja agyon, amire nagyon-nagyon kevés az esélye, amúgy is tömlecben rohad el, elevenen...- De édes uraim - ér közelükbe a lihegő kocsmárosné, mögötte a nyitva hagyott kapun tyúkok, libák, pulykák, kacsák tódulnak ki a kukoricafóldre.- A tojásrántotta is elkészült, jöjjenek mán enni, hát illik eztet?

A férfiak összerezzennek, megállanak, arcuk egyszerre, körülbelül egyforma intenzitással fehéredik el s amikor a hang irányába fordulnak, meglátják nagymamát is, aki éppen akkor lép ki a tyúkudvar nyitva felejtett kapuján s kezét szeméhez emelve feléjük kémlel.- Mink csak itten né, viccelünk — tréfálkozik esetlenül nagyapám s be- kattintva, jelentőségteljesen Csörögére nézve, teszi el bicskáját.- Csak kicsinyég jövénk ki friss ájert szívni - követi a példáját Csöröge is. - Ne tessék mán rosszra gondolni, drága nagyságos asszony.

Én fölöttük repülök álmomban, nyolcesztendősen s szívemből nem akar távozni a balsejtelem. Lüktető pontocskái még mindég ott vibrálnak szemem előtt. Igen, felelősen szorongok a magasban, miközben őszülve és ötvenévesen, Havanna szivarral a számban, halkan hajtom be a tyúkudvar szabadon lengő ajtaját magam után, és nagymama mellé érve megállók. Kíváncsian várom, most mi történik majd?- Esztikém, te itten vagy - hökken meg nagyapám, mire Csöröge is magához tér rá igazán nem jellemző (pillanatnyi) kábulátából és ész nélkül kezd rohanni „szeretve szeretett kömasszonya” felé, de mielőtt odaérne, hogy „atyafiságos szeretettel” üdvözölje, megbotlik valamiben - talán egy alattomos kő hever ott? Ezt a magasból gyermekként sem látni jól - és egyensúlyát hiába próbálván visszanyerni, pedig ugyanvalóst kaszál a kezével, mintha ő is repülni akarna, teljes hosszában vágódik végig a földön.

így nagyapám előbb ér feleségéhez.- Jöjjön haza, István - mondja nagymama fakó, színtelen hangon, s a csibéit, tyúkjait, libáit, kacsáit, pulykáit szólongató Tatukné felé fordulva még megkérdezi - Elrendezte-é a fogyasztását? -, de meg sem várván a választ, büszkén felvetett fejjel fordul meg és indul el visszafelé. Nagyapám behúzott nyakkal követi, míg a póruljárt Csöröge sántikálva megy utánuk és egyfolytában beszél: - de koma, de ángyika, higgyétek el én... - de mindhiába, immáron senki nem figyel rá.

Ötvenévesen rájuk fúvóm Havanna szivarom kékesszürkén bodorodó füstjét, amikor elhaladnak mellettem. Mindhárman, felváltva tüsszögnek. El310