Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)

lenállhatatlan nevetési inger tör rám, még akkor is nevetek, amikor felébredek. Az ágyamban fekszem s éjszaka van és sötét, mint a bika szarvában. Almom minden részlete világosan és kitapinthatóan jelenik meg előttem, és amikor délelőtt harsogó napfényben mindezt mégiscsak leírom, talán azért, hogy okuljatok belőle? - módom van ellenőrizni bizonyos fragmentumokat és összevetni emlékeimmel, a családi legendárium rám maradt verzióival. Van ami lidércnyomásos pontossággal ÍGY történt meg, és van ami nem így. Almom meglehetősen szabadon kezeli a valóságot, aminek a tükörképe. A helyszín viszont annyira ismerős, hogy most utólag is beleborzongok, amint megpróbálom elképzelni magam, ahogy gyermekként repülök a történések fölött, vagy ellenkezőleg, őszülve és ötvenévesen, Havanna szivarral a számban ballagok az azóta alaposan megváltozó utcán. És eszembe jut még valami: egy adalék a történethez, amelynek természetesen nincs, mert nem is lehet vége: már nagyobbacska gyermek lehettem, amikor egyszer erdőben kirándulva, nagyapám fanyarul jegyezte meg: hát ez lett volna a mi erdőnk fiam, úgy tudd meg most saját erdődben gombázhatnál, ha én nem vagyok olyan balek, amilyen voltam, vagy olyan könnyelmű, amilyennek nagyanyád szeret nevezni!... Úgyis elvették volna nagyapa, vigasztaltam meg derűsen, egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig azonban mégiscsak birtokosként nézegettem a bokrokat, fákat és a fehérlő-sárgálló-barnálló gombákat. Most már úgyis minden a népé! - mondottam még feleslegesen és úgy sütött a nap, olyan erősen és derűsen, mint álmomban, valamikor a húszas évek elején, egy felejthetetlen hol volt, hol nem volt májusi délelőttön, nagyapám félbeszakadt, örökre elmaradt, első és utolsó párbajának napján. Dehát erről is volt már szó, nem?!

311