Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)
látja a fagylaltoskocsit, amit én lesek majd állandóan harminc év múlva a Tatuk-féle kocsma melletti kukoricásból, ahol 1924 vagy 1924 májusának egyik derűs napfényes délelőttjén, bicskával a kezében áll ki megvívni az én megátalkodottan konok nagyapám felesége unokatestvérének őt átverő, tekergő féijével... Hogy miért? Dehát ama bizonyos hamisított aláírásokról már volt szó, nem? Időközben nagyapa is rájött, hogy »átvágták« és a maga módján akart elégtételt venni. Ebben is mennyire hasonlítunk - gondolom én csüggedten, ősz szakállam idegesen tépdesve, miközben gyermekként az események felett állórepülök, amelyek születésem előtt évtizedekkel történnek majd meg. Ebbe az egészbe álmomban is belezavarodom, tudom, hogy nagyapa, éjszakai műszaki ellenőrzésről jövet, a gyár hátsó kapuján lép ki és előtte a sors keresztútján ott tornyosul a Tatuk-féle kocsma, egyemeletes kőház - ma is áll, megtekinthető - alsó traktusában. A kísértés tehát állandóan konkrétan jelenik meg nagyapám előtt. És ő, ahogy erről évtizedek múltán tart majd nekem szabadelőadást, mindég elhatározza - ebben is mennyire hasonlítunk, gondolom borúsan, ötvenévesen, hogy csak egy, legfeljebb két butéliával fogyaszt majd el, és hazamegy, de mindég közbejön valami. Talán eme bizonyos sorsdöntő reggelen leküzdötte volna ital iránti sóvárgását, iszonyú szomjúságát, amelyet sikerül majd örökölnöm tőle, nem lehetek tehát elég hálás neki, gondolom majd tisztes ősz szakállú úrként, farkasfejű sétapálcámat vidáman forgatva. Ebben egyébként még halála előtt nagyanyám is megerősített, miközben hallgatta a Jellasics gúnynévre hallgató barátom furulyaszavát, epésen jegyezte meg: egészen úgy fogod a poharat fiam, mint nagyapád, ha nem láttam volna az egész szomorú életemben, el se hinném. O is mindég mondogatta, csak egy pohárral ittam Esztikém, s én hiába kérdeztem meg mekkora volt ama pohár, soha nem mondotta meg, inkább, hogy a veszekedést elkerülje, énekelt. Miért a nagyapja hogyan fogta? - fejezte be átmenetileg a koncertet Jellasics, mialatt én és azóta Amerikába szakadt színészbarátom egyre gyakrabban láthattuk poharunk alját, csüggesztő látvány volt annyi szent, zátonyra futó életünk jelképe, nem is nézegettük sokáig, újra teletöltöttük, legalább a pálinka takarja el előlünk, darab időre, amíg meg nem isszuk evvel a pohárral is. Hát úgy, mintha soha nem akarná letenni - nézett maga elé csüggedten nagyanyám. Ismétlem, nagyapám azon a húszas évek eleji napfényes májusi reggelen talán mégiscsak hazament volna, hogy aludjon még egy sort, egy hunyást, de akkor váratlanul megjelent előtte Csöröge Dénes és nagyot kurjantva üdvözölte. Hát mán meg sem ősmersz, édes egy komám? - s ölelésre tárta szét karját. Ezt ugyan bosszúsan hárította el nagyapám, de aztán mégiscsak bement Csörögével a Tatuk-féle kocsmába, meginni a »békepoharat«... Akkor már fényben tündökölt a reggel. (Közbevetőlegesen nem tudom, ezt álmomban sem látom jól, megvan-e már akkor a gyár nagy kéménye, amelyik gyermekkoromban, az ötvenes években még vörös mutatóujjként bökdöste az eget, mintha csak valamit számon akart volna kérni rajta. Ha megvan, akkor elképzelhető, hogy a szabad május elsejék igézetében a történelem színpadáról azóta kitűnő, eltűnő, illetve darab időre áttűnő ifjúkommunisták kúsznak fel rajta, hogy kitűzzék a tetejére a vörös zászlót. A vörös szín pedig nemcsak a bikákat vadította akkoriban, 308
