Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)
egyensúlyoztam a levegőben, helyesebben: helyben repültem, állórepültem, mint nyáron a legyek a bolgárkertészek mögötti hatalmas ganyédombok felett. Nagyanyám éppen kilépett a kapun. Kackiás székely menyecske volt, hosszan megbámultam. Közbevetőlegesen: gyönyörű, derűs májusi idő volt. Alomról álomra - hiszen az eleje, mint említettem, mindég visszatért - tisztább és verőfényesebb! Nagymama kilépett a kapun, bezárta maga után és a járdától a gyár irányába hosszas, félretartott fejjel elnézegetett. Azután megrázta fejét, hollófekete hajsátra megrezzent. Arcán nem látszottak érzelmek. Eltökélten jobbra fordult és megindult a gyár felé. Almomban én hűségesen ott repültem felette, s tudtam - sejtettem! -, hogy egyáltalán nem a gyárba akar menni, mit is keresne ott, sejtettem, hogy hova igyekszik, mintha valahonnan borzongatóan ismerős lett volna minden, gyermekszívem megtelt balsejtelemmel, a balsejtelem lüktető pontocskái káprázó szemem előtt sokszorozódtak, féltem. Ugyanakkor - és ezt is el kell mondanom, hiszen két példányban voltam jelen álmomban, noha ez egyáltalán nem zavart, sőt! - kívülről figyelve magam, középkorú, tisztes, testes, őszülő szakállú úrként, aki majd leszek, farkasfejű sétapálcámmal hadonászva mindenáron rá szerettem volna venni gondolatban a gyereket aki voltam (hol voltam, hol nem voltam), hogy szálljon már le a földre, álljon nagyanyja elé, térítse vissza útjából, alkalmazzon akármilyen cselt, megéri, és különben is a cél szentesíti az eszközöket... Nagymama tíz-tizenkét lépést tehetett meg, felvetett fejjel lépkedett, büszkén, céltudatosan ment, ahogyan én már - gondoltam bánatosan, ötvenévesen - soha nem fogok tudni eljutni valahova. Azon a helyen körülbelül, ahol a második kis utca kanyarodott a bolgárkertészetek felé és ahová évtizedek múlva vízvezeték is kerül majd, hogy az itt lakó szakmunkások, családtagjaik, rokonaik, leszármazottak és az ide keveredő idegenek ne az állandóan szennyeződő kerekes kutakból húzott vizet igyák, hanem a kristálytiszta forrásvizet, amelyik spriccelve tör elő a vezetékből (boldog szép idők!...). A terület ugyanis, nemhiába Paradicsom a neve, nagyon vizenyős- közel az Olt is! - ez a paradicsomnak, reteknek, paprikának kiváló, a pincékben viszont állandóan »feljön« a talajvíz és a kutak vize is mindég zavaros. De mindez - vezeték etc. - csak később lesz majd, gyermekkoromban, az ötvenes években, amikor hol Cuba ellen, hol mellette, de állandóan tüntetünk és teli torokkal énekeljük, hogy a Szovjetunióban felsütött a nap (mint hogy felsütött, le se ment s közben a vörös csillag is ott tündökölt a keleti- ? - égen...). Nagymama megáll a később épülő vízvezeték helyén és biccent szomszédasszonyának, Szerbnének, aki az ő ikerházuk melletti házban lakik, a két épületet az emlegetett bolgárkertészetek felé vezető kicsi utca választja el. O, ezek az örökös s majd mindég felesleges topográfiai részletezések - zsörtölődik ma középkorú úr, aki leszek. A gyermek viszont, aki voltam, újra nagyanyja fölött állórepül, fül- és szemtanúja a párbeszédnek. Végre, mondhatnám, hiszen visszatérő álmom rendszeresen itt szakadt meg, mégpedig úgy, olyan szerencsétlenül, hogy egyetlen szót sem sikerült elcsípnem kettőjük párbeszédéből, így azután amikor délelőtt keletre néző szobám napfényben fürdő íróasztalánál ülve Vivaldi- vagy Bach-lemezeket hallgatva, lehunyt szem304
