Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)

mel töprengtem el álmomon, talán nem tévesen okoskodtam úgy, hogy az egész visszatérő álomnak valamiféle kulcsa lehet elrejtve eme párbeszédben.- Hova megyen Eszti nénje? - kérdezi Szerbné, ez az alacsony, kövérkés asszony, nagyanyámnál négy esztendőkkel valamint elhanyagolható hónapokkal fiatalabb, bár ez nem látszik (telik meg büszkeséggel gyerekszívem s az Úr is aki leszek majd, elégedetten köhécsel).- Csak ide né, lelkem - bök makacs fejével nagyanyám tétován a város jövőjét már akkor, a húszas években, ha egyedül is, de annál büszkébben példázó gyár felé.

De Szerbnét sem ejtették fejre kicsi korában, tudja ő jól merre igyekszik nagymama, ezért ravaszul más oldalról próbálkozik. - Hallotta-e Eszti nénje mi történt mán megint Barassóban?- Hall az ember Matild, hall az ember, eztet-aztot - tér ki nagymama a válasz elől s váratlanul egy pohár vizet kér. Ettől viszont Szerbné lepődik meg, betessékelné nagyanyámat a kapun is, ő persze nem lép be, megáll a kapuban, s ahogy a buzgó szomszédasszony eltűnik a konyhában, hirtelen, illetlennek is tűnő mozdulattal, hozzádörzsöli hátát a kapusashoz. Vakarózik, döbbenek meg gyermekként, képedek el középkorú úrként, s szinte leszédülök a levegőből, szinte odalépek hozzá, annyira visszatetsző amikor másodszor, sőt harmadszor is, ugyanúgy nekidőlve ismétli meg a mozdulatokat, véletlenről tehát egyáltalán nem is lehet szó!- Hát csak annyi - magyarázza Szerbné s tálcán egyensúlyoz egy pohár vizet, de izgalmában megbotlik, nem fejezi be a mondatot, a pohár csörömpölve törik szét a kövezeten, mindketten megdermednek, nézik a pohár romjait s a terjedő vízfoltot. Szerbné inkább tehetetlenül, nagymama dühösen. - Hozok egy másikat, Eszti nénje - hadaija a magához térő Szerbné és indul is befelé, a vártnál hamarabb jelenik meg megint, kezében egy pettyes csupor vízzel. Nagyanyám ráérősen iszik, miközben ideges szomszédasszonya mégiscsak elkezdi, hogy „egy állapotos asszonyt támadtak meg valami csavargók Barassóban, az állomáson, de egy albisi ember, bizonyos Tekerő Feri, éppen ottan vót s amíg a rendőr megérkezett, sikerült es megfutamítania a tróge- rokat, de mivel nem tudta elmondani a biztosoknál rományul, hogy mi es történt, őt vitték bé a ...”- Kitől hallassz te ilyeneket? - adja vissza nagymama megvetően a pettyes csészét dermedt szomszédasszonyának, néhány vízcsepp lecsordul az ajka szélén, olyan gyanakvóan figyeljük, hogy hirtelen mi is megkívánjuk a vizet, gyermekként is, idősebb, testes, ősz szakállú úrként is, akivé leszünk majd, a körülmények szerencsés összejátszása folytán. Ha megérjük. Ezek szerint: igen.- Hát én csak a Dénezstől - hadarja Szerbné és elkeskenyedik a szeme, olyan kíváncsian, olyan ravaszul figyeli nagyanyámat.- Ugyanbiza melyik Dénezstől? - lesz hirtelen gyanakvó nagymama, hátralép, majdnem ráhág a lábamra, idősebb úrként aki leszek s ott vagyok is, de még idejében megneszelem szándékát és hátraugrom. A hirtelen mozdulattól megtántorodom, és a farkasfejű sétapálca egy kőhöz csapódik, de ők e zajra sem rezzennek össze, nem is fordulnak felém, mintha nem is hallanák. Ezen viszont gyermekként csodálkozom el, felettük repülve. Igen, gondolom ötvenévesen, a mi időnk nem egyezik, mi itten csak megfigyelőként

305