Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sigmond István: Profi statiszták (novella)

- És milyen volt? - Csányiné karja ismét felnyúlt a magasba, ezúttal hindu táncosnőként lebegett a sötétben.- Papírpénz volt - emlékezett a liftesnő. - Két darab.- Három - szólalt meg Sóvári úr. - Ha már eljött az igazmondás órája. És nem vagyok néma, tudja?!- Fiam - mondta a szakállas -, te jössz!- Ne merészeljen! - hangoskodott Sóvári úr.- Viperák fajzati - dörmögte a szakállas -, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek?

A gyerek mozdult, Sóvári úr ordított.- Azt hiszem, rúzsos a vállad - suttogta a lány.- Mitől? - kérdezte a fiú.- A számtól - mondta a lány. - A számtól. Az én számtól. Az enyémtől.- Ez az utolsó percem. - Hatházi úr hangját alig lehetett hallani.- Van nálam néhány üveg sör - mondta a liftesnő. - De sajnos nem az enyém.

Hatházi úrnak megnőtt a füle. Ez persze képtelenségnek tűnik, lehet a valóságban is az, de most tekintsünk el a valóságtól, s higgyünk a Hatházi úr hirtelen megnövekedett fülállományában.- Szégyentelen! - szólalt meg Kabainé. - Minden csütörtökön, képzeljék. S néha még hétfőn is!- Ki kell menjek - mondta a gyerek. - Legfeljebb nyolc percig bírom még.- Te - suttogta a lány -, a füleden van egy lyukacska.- Édes jó istenem - sóhajtotta a fiú -, én most mit csináljak?

Hatházi úrnak az volt az érzése, hogy agyveleje kiszáradófélben van.

Szándékában állt valamiféle sakálüvöltést hallatni, de valahogy nem jött ki hanga torkán. Ezzel szemben halvány sziszegést sikerült produkálnia, amiből a liftesnő kibarkochbázta a lényeget. Az pedig így hangzott: „Sőőőőőőőőő- őőőőőőőőőőőőőőőőőőőőr...”- Végtelenül sajnálom - mondta a liftesnő.- Adja ide! Azonnal adja ide! — Hatházi úr hanghordozásában olyan felhangokat lehetett hallani, amelyek rokoníthatók a nyüszítés fogalmával.- A magántulajdon szentsége... - mondta a liftesnő.- Mert kimondatott - szólalt meg a szakállas ne kívánd a felebarátod javait, sem vizét, sem sörét.- Ez nincs benne! Hatházi urat a düh visszahozta az élők közé: ordított.- Most már benne van - közölte a szakállas.- Ötszáz - suttogta Hatházi úr.- Ezer - mondta a liftesnő.- Jó. Csak adja már!- Még öt perc - mondta a gyerek. - És eresztem.- Engedjenek anyámhoz! - sírdogált Sóvári úr. - Egyedül van és fázik. Teljesen fehér a haja: hófódte púp egy roskatag hegyen. Nyújtja a karját: két szikkadt folyondár...- A söröm! - bömbölte Hatházi úr, eltorzult arccal meredve a lilftesnőre.- Mikor pedig böjtöltök - szólalt meg a szakállas -, ne legyen komor a

298